1. fejezet
Na hol is kezdjem...talán a gyerekkorom megfelel. Nos, erről nemigen van mit mesélni, de amit lehet, azt megosztok veletek. Csak mert én ilyen rendes vagyok.
Több mint ötszáz (tízezer[1]) évvel ezelőtt születtem valahol a Francia-középhegységben. Világéletemben különleges személy voltam, hamar kiderült boszorkánytehetségem, így én lehettem a falunk varázslója. Vagy legalábbis a tanonca, amíg nem lettem elég idős ahhoz, hogy én vigyem a prímet. És akkor jöjjenek az akkori képességeim:
– Először is tárgyakat tudtam mozgatni az elmém erejével. Ezt manapság telekinézisnek nevezik.
– Másodszor furcsa hatással voltam időnként a tárgyakra, emberekre. Amikor nagyon haragos lettem, rengeni kezdett a föld, vagy tárgyak robbantak fel. Amikor úgymond „balszerencsés” helyzet adódott, volt hogy emberek robbantak fel. Hát ez van. Nem tudtam kezelni az erőmet, még újonc voltam. Persze később megtanultam, hogy hogyan használjam, de az már más téma. Akkor már szánt szándékkal robbantottam fel az embereket. (Hehehe)
– Amit pedig a legijesztőbb képességemnek véltek, az az emberek manipulálásához való különleges érzékem volt. Ez hasonlóan működött a hipnózishoz, de mégsem egészen ugyanaz volt. Hosszabb szemkontaktust tartva bárkire rá bírtam kényszeríteni, amit akartam. Emiatt egy kicsit tartottak tőlem az emberek, de legalábbis nem mindenki mert a szemembe nézni... találgassatok, hogy vajon miért.
– És tíz éves korom után ráadásul még a jövőbe is tudtam látni, persze az már nekem is sok volt, és nagyon meggyűlöltem, de annyira, hogy még a mai napig is szívesen megszabadulnék ettől a képességemtől. Na jó, időnként előnyös, de sokszor inkább csak idegesítő. Nos, van rá jelentkező? Ha kell valakinek, az az alábbi számon hívjon fel, és beszélhetünk egy képességátadásról.[2]
Félreértés ne essék, ezt a kis listát csak azért írtam, hogy felfogjátok, mennyit erősödtem azóta. Egyébként még ma is rendelkezem ezen képességekkel is.
De akkor térjünk vissza a tárgyhoz. Tehát a felsorolásban is kirészletezett okok miatt viszonylag kevés időt töltöttem otthon, a szüleim között, de azért anyám gyakran meglátogatott, és bátorított. Mondjuk úgy, hogy jó hatással volt az azóta is exponenciálisan növekedő egómra. Azért persze apám is meg-meg látogatott, de ő már kevésbé volt velem elnéző és bátorító. Ő inkább a hibáimra hívta fel a figyelmemet, ami egyébként csak neki ment, mert csak ő talált bennem hibát. Nagyon jó szeme volt neki az ilyesmihez, elhihetitek. Még ma is sok szép emlékem jut eszembe azokról a kis eszmecserékről, amikor megpróbáltuk meggyőzni a másikat a saját álláspontunkról. Persze anyám nem örült ezeknek a tartalmas „beszélgetéseknek”, mivel mindig tele voltunk vérző sebekkel és lila foltokkal utána. Úgy is fogalmazhatnék, hogy tulajdonképpen neki köszönhető, hogy fizikálisan ilyen jól ki lettem képezve. Ő tanított meg verekedni, és fegyverrel bánni. A mi családunk verekedési technikája hihetetlenül hatásos volt, és sokan próbálták volna megtanulni, de hát hiába, mert azon kívül, hogy ez családi dolog volt, az sem mellékes, hogy bizonyos egyéni képességeink miatt kiemelkedtünk a többiek közül. Nem volt egységes a technika. Egyszerűen csak gyorsan észrevettük a másik fél hibáit, amiket ki is használtunk, illetve megtanultuk kiszámítani az ellenfél következő lépését. Ami azt illeti, ez utóbbi tíz éves korom után valahogy könnyebben ment. (értsd: látói megérzés, a zárójelet pedig vegyétek egyfajta gondolkodásnak, hogy használjam-e a lábjegyzetet, bár lehet, hogy inkább mégiscsak meghagyom Elin lányomnak)
A falu többi lakója már vegyesebben viszonyult hozzám. A nők mind ahányan voltak, oda meg vissza voltak értem. Egy idő után még az a megtiszteltetés is nekem jutott, hogy én vehettem el a lányok szüzességét. Azért az nem volt semmi. Önként odajöttek hozzám, amikor úgy érezték, hogy „betöltötték a kort”. A nők, akik most ezt olvassák biztos azt gondolják, hogy ez micsoda primitív szokás, de ez esetben kérnék egy kis elnézést a hölgyolvasóimtól, főleg Amandától, mert tudom, hogy amint elolvassa ezeket a sorokat teljesen ki fog akadni.
A férfiak viszont tényleg a legkülönfélébben álltak hozzám. Voltak, akik elismertek. Ezek az idősebb, nem vetélytárs kategóriából kerültek ki. A fiatal felnőttek és a felnőttek utáltak, de tudták, hogy szükségük van rám, ezért inkább annyiban hagyták a dolgot. A fiatalok azért utáltak, mert minden nő inkább hozzám jött volna, mint hozzájuk, az idősebbek pedig azért, mert az ő feleségeik is inkább hozzám jöttek volna, mint hozzájuk.
A fiatal fiúk, akikben még nem dolgoztak a hormonok pedig felnéztek rám.
A nőknél nemigazán van korra lebontás. Egyszerűen az enyémek akartak lenni, még a kicsik is, de ők még aranyosan gondolkoztak, és a velem való házaséletről álmodoztak. Az öntudattal még nem rendelkező kisbabák felől természetesen nem tudok nyilatkozni.
Persze ez nem mindig volt így. Való igaz, hogy még ötéves koromban rájöttek, hogy különleges képességekkel bírok, de az igazi áttörést, a „hőssé válásomat” mégiscsak a jövőbelátásomnak köszönhetem. Mint arra az előbb leírtakban célozgattam, tíz évesen kezdődött ez a dolog a látomásokkal. Akkor már néhány éve a kis törzsünk varázslójának tanonca voltam, és már akkor is nagyon tehetséges tanítványának tartott, de amikor megvolt első látomásom, ami ténylegesen igaznak bizonyult, igazán büszke lett rám, és akkor kezdtek el igazán hősként kezelni, ami az évek folyamán egyre csak erősödött.
Amikor először látomásom támadt, épp egy füstölőkkel körberakott mágikus jelkép közepén meditáltam a mesteremmel, vagy legalábbis csak próbáltam, mert nem mindig sikerült. Sokszor elaludtam meditáció közben, mert nem volt kedvem hozzá. Úgy igazából nem sok varázslói teendőhöz volt kedvem, hiszen én is inkább szívesen játszottam volna együtt a többi gyerekkel. Szabadidőm nem sok volt, mert a varázslótanonci kötelességeim mellett engem is ugyanúgy tanítottak harcolni is. Mondjuk a harcoktatást szerettem. Olyan volt számomra, mint egy kikapcsolódás, legalábbis a büdösebbnél büdösebb bájitalok kevergetése mellett.
Tehát megint ott unatkoztam egy büdös jurtában, és reménykedtem benne, hogy gyorsan elalszok, de akkor hirtelen egy durva látomás áldozatául estem. Minden olyan valóságos volt, és ugyanakkor rémálomszerű. A lángoló falunk közepén álltam, és mindenki fejvesztve rohant összevissza, miközben az ellenség bemasírozott, és mindenkit lekaszabolt, akit ért. A talaj televolt vértócsákkal, és holttestek hevertek mindenütt, ahová csak néztem. A hangzavar borzalmas volt, ahogy a szag is. Az egész egy megrázó esemény volt, főleg egy tíz éves kisfiú számára, aki akkor voltam. Azt láttam, hogy dél felől jöttek, és hogy éjszaka.
Aztán a látomásnak vége szakadt. Megint ott ültem abban a koszos jurtában a fojtogató füstben, és a mesterem a vállamnál fogva rázogatott, hogy térjek magamhoz. Láthatóan ráijesztettem egy kicsit a furcsa rohamommal. Persze miután elmondtam neki, hogy mit láttam, azonnal szólt a többieknek, akik észre is vették a ellenséges emberek közeledését, és rajtaütésszerűen támadtak. Mivel az ellenség nem számított ellentámadásra, könnyűszerrel győztek a mieink. Persze ezután nagy elismerés ért engem. De nem ez volt az egyetlen következménye az új képességemnek. Erre majd később visszatérek.
...
Belőlem meg menet közben nagyszerű harcos lett. Persze ebben a vérszívó démonok keze is rendesen benne volt. Ők képeztek ki engem, persze nem szándékosan. Tizenkét éves voltam, amikor először elraboltak.
Ez akkor történt, amikor egy életerős húsz éves férfivel hárman kimentünk vadászni az erdőbe. Nem állítom, hogy én voltam nekik a legnagyobb nyereség, amikor elvittek, mert nem én voltam a fő célpont, mondjuk úgy, hogy csak rosszkor voltam rossz helyen.
Már több órája elvoltunk, és több nagyobb állatot is sikerült elejtenünk, amikor az eset történt. Már sötétedett, amikor elindultunk vissza a falunkba a tisztásról, aminek a szélén a fák között bujkáltunk, állatokra várva. Az út több mint egy óra volt visszafelé, tehát nagyjából negyedórával az indulás után már teljesen sötét volt.
A vezetőnk, Erogán többször is megállásra intett, és elkezdett hallgatózni. Nemsokára már mindannyian tudtuk, hogy figyelnek minket. Aztán árnyakat láttunk elsuhanni. Ekkor már mindannyian tudtuk, hogy a démonok azok, és azt is, hogy szórakoznak velünk. Összevissza forogtunk, úgy próbáltunk szembekerülni az ellenséggel.
De a baj akkor tetőzött, amikor hirtelen elvitték Erogánt. Hárman voltunk egyedül gyerekek, szemben hat démonnal. Rendszeresen csak hatan jöttek, a hetedik, a nő csak ritkán jelent meg.
De nekünk bőven sok volt az a hat vámpír is. Erogán nagy harcos volt, öt ellenséges támadóval is el tudott bánni egyszerre, de ezek most nem voltak emberek, és Erogánnak sem volt elég ideje reagálni a támadásra.
Majd az egyik démon megjelent előttem, merthogy a másik két korombeli akkor már sehol sem volt. Talán elfutottak, talán nem. Egy gúnyos, gonosz vigyorra húzta a száját, majd megragadott, és már suhant is el velem valahová a messzeségbe.
…
Egy teljesen ismeretlen helyen ébredtem. Egy sötét kőépület belsejében. Hideg volt, és nedves. Semmit sem láttam a nagy sötétségben, viszont messzebbről egy férfi ordításait hallottam. Valószínűleg kínozták, de biztos, hogy nem velem egy helyiségben volt. Megpróbáltam felkelni a földről, ami szintén nagyon hideg volt, és poros. Feltámaszkodtam, és nagy nehezen sikerült is felállnom. Nekitámaszkodtam a falnak, ami nedves volt, valószínűleg moha nőtt rajta. Elkezdtem tapogatózni. Hamarosan találtam is egy nyílást a falon, majd átléptem rajta ki egy folyosóra. Ott már volt légmozgás, így meg tudtam állapítani, hogy valahol kell lennie egy kijáratnak a szabadságba is. Elindultam a folyosón, majd észrevettem egy enyhe fénysugarat a folyosó jobb oldaláról. Ahogy közelebb értem hozzá, befordultam rajta, és egy kivilágított folyosón találtam magam. Az ordítások hangosabbak voltak itt, mint ott, ahonnan jöttem. Ahogy haladtam a folyosón, megpillantottam egy helyiséget, ami szintén ki volt világítva, és ahogy óvatosan benéztem rajta, megpillantottam Erogánt. Egy vámpír kínozta. Tele volt nyílt sebekkel, és mindenhol vérzett. Tehetetlenül feküdt egy emelvényen, és a vámpír, aki kínozta nevetve hajolt fölé, és suttogott neki valamit, de hogy mit, azt nem hallottam. Majd a vámpír hirtelen rám emelte tekintetét, és egyenesen a szemembe nézett.
Futásnak eredtem. Úgy futottam, ahogy csak a lábam bírta, de éreztem, ahogy egy szellő megcsapja az oldalam, majd egyenesen nekiütköztem valakinek. Bizony a démon volt az.
A lendülettől hanyatt estem, majd arra eszméltem, hogy a vámpír a ruhámnál fogva felemel a földről. A démon arcán egy kegyetlen, szadista vigyor terült el, majd megindult velem a kínzókamra felé, amiből én csak annyit fogtam fel, hogy már benne állunk. Erogán eszméletlenül feküdt, amit nem csodáltam, hiszen tele volt súlyos sérülésekkel. A hasán egy hatalmas, mély vágás éktelenkedett, lábai pedig több helyen is meg voltak nyúzva. A karjain pedig ronda lila véraláfutások keletkeztek.
A vámpír most hatalmas erővel vágott neki az egyik falnak, de nem akkorával, hogy elájuljak, így láttam, amint a vágott seben keresztül kihúzza Erogán beleit. Ebbe úgy beleélte magát, hogy nem vette észre, ahogy felállok, és megragadok egy kínzóeszközt, hogy belé vághassam. Amikor ezt megtettem persze felordított fájdalmában, de az is lehet, hogy csak meglepetésében, de nem sok idő kellett hozzá, hogy felém forduljon rám vicsorítva hosszú szemfogait.
Persze nem sokáig maradt meg ebben a számomra hihetetlenül előnyös pózban, de annyi időre igen, hogy kihúzzam belőle az eszközt, és újra belevágjam valahol máshol. Erre a lépésemre persze nem számított, ezért dühöngve megindult felém, mert természetesen futásnak eredtem.
Csimbók[3] sok vért veszíthetett, mert mintha lassabb lett volna, persze sajnos így is utolért. De a reakcióideje még mindig nem volt százas.
Ami még az előnyömre volt, az az volt, hogy már halványodott az ég. Hajnalodott. Csimbók még mindig nem húzta ki magából az eszközt, ezért, megint megfogtam, és beledöftem valahol máshol, amitől persze engedett a szorítása. Ez önmagában nem lett volna elég a szabaduláshoz, de bevetettem a harctudásomat, és sikerült, megint kiszabadulnom. Mivel Csimbók korántsem ígérkezett okos vámpírnak, el tudtam még nyújtani a fogócskát röpke két órára.
A nap akkor már felkelőben volt, és Csimbók már ment volna elbújni a sugarai elől, de nem hagytam neki. Vagyis pontosabban a becsülete nem hagyta neki, mert amikor azt láttam, hogy megy el, utánafutottam, és jól seggbe rúgtam. A vérvesztesége miatt tudtam utolérni. És több mint valószínűnek tartottam, hogy egy újonc volt.
Persze a rúgásom megtette hatását, rögtön megint üldözni kezdett. Majdnem el is kapott, viszont a napsütésről megfeledkezett, így kirohant velem együtt a szabadba, ő pedig abban a pillanatban elkezdett égni, majd lángra is lobbant, és csak egy megszenesedett csontváz maradt utána, amit nyomban szét is rugdostam, hogy csak egy kupac hamu maradjon belőle, amit majd elfúj a szél.
Egy maroknyit azért elvittem belőle, hogy megmutassam a többieknek odahaza mint trófeát.
Ahogy hazaértem anyám a nyakamba ugrott, annyira örült, hogy visszatértem és nem esett semmi bajom, viszont a vezérünk kíváncsi volt rá, hogy hová lettek a többiek. Nem volt jó kedvében.
Neki is elmondtam, hogy mi történt, majd a vámpír földi maradványaival igazoltam is azt, erre már a vezető is megenyhült, belőlem pedig ünnepelt hős lett.
Akkor kezdtek el rajongani értem a lányok. És a szüzességemet is akkoriban veszítettem el. De az egyik legfontosabb dolog az, hogy akkortájt lettem igazán nagyszerű harcos. Bekerültem a kiváló kategóriába, ami annyit, jelentett, hogy egy-egy fontos küldetésre, amelyhez különlegesen jó képességekkel rendelkező harcosok kellettek, engem is kiválasztottak. Olyan tizenhárom évesen. A korombeliek csak tanoncok lehettek, de még a jobbak is max. csak inasai lehettek a felnőtt katonáknak.
...
Nemsokkal később látomásom lett.
Láttam, ahogy a vámpírok lerohanják a falunkat, és a harcosokat kizsigerelik, a többieket pedig rabszolga sorsra kárhoztatják.
Ekkor volt meg életem második igazi látomása, néhány héttel a tizenötödik születésnapom előtt. Mit ne mondjak, nem hiányzott.
A játékszabályokkal természetesen tisztában voltam. Nem közölhettem másokkal látomásom tartalmát. Így hát nekem kellett kitalálnom egyedül, hogy hogyan akadályozzam meg a látottakat.
De a problémám még mindig nem oldódott meg. Még hosszú napokon át rágtam magam a megfelelő megoldáson, aztán úgy döntöttem, hogy mégiscsak megyek és elmondom a vezetőnek, lesz ami lesz.
…
Furcsán éreztem magam. A falunk közepén álltam, és a naplementét néztem. De fogalmam sem volt, hogy mióta állok ott. Az utolsó dolog, amire emlékeztem, az az volt, hogy eldöntöttem, hogy elmondom a látomásom tartalmát a vezérnek, és el is indultam, aztán hirtelen már ott álltam a falu közepén és a lemenő nap utolsó sugarait bámultam.
Ez felettébb különös volt. De nem ez volt az egyetlen dolog, ami furcsa volt. Az egyik nagy harcos a falunkból nekem ütközött, majd hirtelen megállt meglepettségében.
– Will, hát hol voltál eddig? Már napok óta keresünk téged! - mondta meglepetten. Valószínűleg elképzelésük sem volt róla, hogy hol lehettem. Nekem pedig kezdett igazán gyanús lenni a dolog.
– Pontosan hány napja kerestek? - érdeklődtem. Elképzelésem sem volt, hogy mennyi ideje lehettem már távol, és hogy mi minden történhetett ezalatt. A démonok támadásának szempontjából nagyon fontos volt ez az információ.
– Nagyjából már egy hete. Jól vagy? - érdeklődött látva a zavaromat.
Hát persze, hogy zavarodott voltam! De ahogy összeraktam magamban a képet, még haragos is lettem. Volt egy sejtésem, hogy az időn kívüliek keze van a dologban. Valószínűleg ők tüntettek el. De akkor minek hoztak vissza? Talán esélyt akartak adni nekem?
Nem válaszoltam honfitársam kérdésére, hanem rögtön neki is indultam, hogy szóljak a vezetőnek. De hogy pontosan miről? Magyarázzam ki neki, hogy miért tűnt el egy hétre a leendőbeli varázslója? Nem valószínű, hogy elhinné nekem. Szóljak a démonokról? Az az előző próbálkozásnál sem jött be. Azt nem tudtam, hogy mit mondjak neki, de azt igen, hogyha nem jelenek meg előtte sürgősen, valószínűleg száműzetésben kell majd leélnem hátralévő siralmasan hosszú életemet.
Mikor odaértem a vezér lakhelyéhez, megálltam a bejárat előtt. Elgondolkoztam rajta, hogy tényleg jó ötlet-e megjelennem előtte, de aztán elhessegettem ezeket a gondolatokat, majd beléptem.
Drága jó vezérem nem volt túl jó hangulatban, amikor meglátott. Egyfajta harag, megvetés ült az arcán. Úgy tűnt, megingott a bennem való bizalma. Na igen, így jár az, aki ellenszegül az időn kívüliek akaratának.
– Te meg hol voltál ideáig? - dörrent rám hirtelen, ahogy kényelmesebb pozícióba helyezte magát egy ülőalkalmatosságon.
– Nem tudom - válaszoltam neki a legteljesebb őszinteséggel, hiszen azt, hogy hol voltam, tényleg nem tudtam megmondani.
– Mégis hogy értsem ezt? Mi az, hogy nem tudod, hogy hol voltál? - alig láthatóan nem hitt nekem.
– Pontosan úgy, ahogy mondtam. És van még valami.
– Mi lenne az? - bár még mindig nem akart hinni nekem, az mégis érdekelte, hogy mit akarok még mondani.
– Veszély fenyeget. Meg akarnak támadni.
– Mégis kik? - kérdezte volna a vezér, de addigra már elindultam kifelé. - Hallod? Kik akarnak megtámadni?
Fészkelődött még egy kicsit azon a bútordarabon, és ordított még utánam, de én továbbmentem, ki a falu szélére.
Most nem irigyeltem a vezetőt, nem szívesen lettem volna a helyében. Azt sem tudta, hogy mitől kéne megvédenie a népét. Na jó, azért mégiscsak volt valamije, amit még ebben a helyzetben is elirigyeltem tőle. Az a jó kényelmes bútor, ami luxus darabnak számított. Egzotikus áruként vásárolta egy kereskedőtől, aki elviekben messziről jött.
A faluban nagy volt a sürgés-forgás. Úgy tűnt, hogy már többen is észlelték a támadás előszelét. Persze nem voltak jövőbelátók, de a démonok mindig elvittek néhány embert támadás előtt, így töltekeztek fel. A rohadt kis vérszívók rajtunk élősködtek. Mindig így csinálták. Ahányszor csak le akartak csapni ránk, elragadtak néhány embert, hogy megerősödve vágjanak neki a küzdelemnek. Ugye milyen ironikus, hogy mi láttuk el élelemmel az ellenünk irányuló támadás katonáit?
Már ment a rémüldözés. De én nem eshettem kétségbe. Sürgősen ki kellett találnom valamit, hogy ne váljanak valóra a látomásban látottak.
Berohantam az egyik fegyverraktárunkba, és megragadtam néhány fegyvert- és egy fáklyát. Úgy tudtam, hogy a tűz hatásos a vámpírok ellen.
Aztán kirohantam a többiekhez, ahol a vámpírok már belekezdtek a támadásba. A nőket és a gyerekeket kimenekítették onnan.
Még csak néhány perce rohantam a sűrű hadakozásban, már lángokban állt a fél falu. Az egészben az volt a legrosszabb, hogy nem tudtam eldönteni, hogy a mieink gyújtották-e fel, vagy a vámpírok. Volt néhány alap dolog, amit tudtunk a vámpírokról, többek közt azt, hogy bizonyosoknak van „varázsereje”. Azt teljesen egyértelműen meg lehetett mondani, hogy az egyik tűzgyújtó, bár ritkán vetette be egyszerű halandókkal szemben ezt a képességét.
Ahhoz képest, hogy a fél falut evakuáltuk, hatalmas volt a tömeg. Sok harcos rohangált ide-oda, de a vámpírokat alig lehetett látni. Persze sajnos még ez a nagy emberállomány is jelentősen megcsappant, hiszen sokszor láttam, ahogy egy-egy mellettem haladó harcost megragad egy árnyék, és a következő pillanatban már holtan hullik a földre. Sőt, több ízben éreztem is, ahogy mellettem halad el egy-egy árnyék, ami természetesen egy démon volt. Szórakoztak velünk. Ez az egész támadás csak arra szolgálhatott nekik, hiszen nem jelentettünk nekik komolyabb ellenállást. Ahhoz mi túl kevesek, túl gyengék voltunk.
Egy kicsit sem tartottak tőlünk, annyira nem, hogy többször is éreztem, ahogy súrolja a karomat az egyik elhaladtával. Kezdtem ideges lenni, és ilyenkor, amikor elhúzott egy mellettem igyekeztem a kardommal lesújtani rá, de már csak a levegőt értem. Nem voltam eredményes, főleg mivel csak egy kézzel fogtam a kardot, a másikkal a fáklyát tartottam. Majd eldobtam a fáklyát, hiszen tűz volt bőven mindenütt, és két kézzel erőteljesen megmarkoltam a fegyvert. De így sem értem el semmit. Végül már annyira jojózott a szemem a suhanó árnyak fürkészésétől, hogy már a szálló füstre is lecsaptam. Kezdtem fáradni, de igyekeztem, hogy ez ne látsszon rajtam. Erőt vettem magamon, és győzködtem magam, hogy állva kell maradnom. Fogalmam sincs, hogy meddig próbálhattam lesújtani az árnyakra, de muszáj volt pihennem, hogy újult erővel folytathassam a küzdelmet. Beleszúrtam hát a kardomat a földbe, és rátámaszkodtam. A füstszag fojtogató volt, és szinte már vakított a tűz látványa a sötét éjszakában. Ziháltam a kimerültségtől, és csak akkor lettem rá figyelmes, hogy folyik rólam az izzadtság.
Kisimítottam a hajamat az arcomból, ami szintén csatakkos volt az izzadtságtól, és a felsőm aljával a homlokomat törölgettem. Amikor felnéztem az előbbi tevékenységemből, megláttam, hogy a varázslónk nagy boldogan lépked előre, és azt kiabálja, hogy „tudom a megoldást”. Gyorsan odarohantam hozzá, mert tudtam, hogy valami bolondságot csinál.
– Mi a fenét csinálsz most, magadra vonod a figyelmüket! - torkolltam le. Ő csak nagy ártatlan szemekkel rám nézett, és két kezével közrefogva fejemet mondta nekem a következő szavakat.
– De hát nem érted? Megtaláltam a megoldást! - ujjongott hangját jelentőségteljesen lehalkítva.
– Miféle megoldást?
– Békét teremthetünk népeink között! Csupán csak azt kell elérnünk, hogy ne kelljen emberekkel oltani kínzó szomjúságukat! - mondta talpig meghatottan, mint aki most hozta el a világbékét.
– Békét? Ne álmodozz mester! Ez itt a valóság. Ezek démonok, és nem akarnak békét. Csak ölni akarnak. Sokkal kevesebb ölésre lenne szükségük, mint amennyit végrehajtanak, de mégsem fékezik magukat. Mégis mit gondolsz, miért kéne nekik bármiféle béke? Még csak meg sem tudjuk magunkat védeni tőlük tisztességesen! Egyszerűen nem vagyunk alkupozícióban. És miféle „kínzó szomjúságról” beszélsz? Talán sajnálod őket érte? Mert én nem – szögeztem le határozottan. De nem hallgatott rám.
– Semmit nem tudsz te erről, gyermek. Nem érted, de majd meg fogod érteni. Csak hadd beszéljek velük! Hidd el, lesz eredménye!
Nem akartam elengedni, de egy démon megzavarta társalkodásunkat, és muszáj voltam megint harcba szállni. Amikor megint szabad voltam, már nem láttam sehol.
…
Éjszaka közepe volt már, amikor csöndesen jártam a romok között. Már semmi sem lángolt olyan intenzitással, mint azelőtt. Minden elcsendesedett, és csak néhány embert láttam itt-ott. De az ellenség nem tűnt el. Bár nem láttam őket, valahogy tudtam, hogy így van. Még itt kellett lenniük. Halkan sétáltam a megcsonkított, szétdobált holttestek között.
És akkor az egyik még gyengébb lánggal égő rom mellett megláttam egy közülük valót, aki épp az egyik társam vérét itta rendkívüli élvezettel.
Közelebb lopakodtam hozzá. Annyira belefeledkezett az extázisba, hogy nem vett észre, na meg persze a széljárás is szerencsés volt. Elgondolkoztam, hogy hogyan pusztíthatnám el. Korábbi tapasztalatból már tudtam, hogy egy vámpírt nagyon nehéz eltenni láb alól. És amikor legutóbb sikerült, nem mellékes tényező volt, hogy egy elég degenerált példánnyal volt dolgom. De több mint valószínűnek tartottam, hogy ezzel nincs akkora szerencsém, és sokkal okosabb az előzőnél.
Még közelebb mentem. Lépésről lépésre haladtam, mígnem csak néhány lépésre voltam tőle, és amikor megfordult, belevágtam a kardomat. Azt vártam, hogy ettől össze fog rogyni, de nem ez történt. Csak lepillantott a kardra, aztán fel énrám, közben pedig valami fertelmes vigyor ült az arcán. Megpróbáltam a karddal oldalra taszítani, de meg se bírtam mozdítani, csak a hús vágódott a penge alatt, de látszólag a vámpírnak ez sem fájt. Mindezek ellenére a vér dőlt a sebből. A vámpír vigyora egyre szélesebb lett. Baljós előérzetem volt, ami mint mindig, most sem csalt.
– Próbálkozz csak, halandó! Én nem hullok el olyan könnyen, mint a te fajtád! - volt valami furcsa a hangjában, amit nem tudtam mire vélni. Olyan emberi volt, és mégis olyan embertelen.
Nem válaszoltam. Vágtam a húsát a kardommal, de nem értem el vele semmit, mert ahogy sebet ejtettem, máris begyógyult. Fegyvereim nem vehették fel a verseny regenerálódási képességével.
– Azt hiszem, most én jövök! - szólt hirtelen, és megragadta a nyakamat. Elég erősen szorított, de minden erőmet összeszedtem, hogy megpróbálhassam levágni a fejét, amit persze ő önfeledt hahotával fogadott.
Kezdett nagyon nem tetszeni a hozzáállása. Majd jól nekivágott az egyik leégett épület romos maradványainak, ami persze nyomban rám dőlt. Mit ne mondjak, elég kellemetlen volt ahogy a még mindig forró, parázsló maradvány a nyakamba hullott.
…
Amikor magamhoz tértem, nem tudtam azonnal, hogy hol vagyok, de hamar rájöttem, hogy még mindig a romok alatt vagyok. Óvatosan kezdtem el lerázni magamról az egykori ház maradványait, szerencsére ez pont elég volt ahhoz, hogy a démonok ne vegyenek észre. Amikor már úgy néhány perce dobáltam le magamról a nehezéket, megláttam, amint a falunk varázslója egy vámpír előtt térdel, és nagyban gesztikulálva magyaráz neki valamit. Valószínűleg a csodálatos ötletét ecsetelte, bár én semmit sem hallhattam a beszélgetésből.
Úgy tűnt, minden jól megy neki, mert a vámpírok mosolyogva bólogattak, és a varázsló is könnyes szemmel bólogatott, szintén mosolyogva. Aztán történt egy „váratlan” fordulat, és én már csak annyit foghattam fel a látottakból, hogy néhány vámpír egy-egy véres cafattal játszik. Annyira gyorsan történt az egész, hogy fel sem foghattam. Úgy ölték meg, hogy megfogták végtagjait, és szétszakították, csak úgy játszi könnyedséggel. Mintha csak egy rongybaba lett volna. Nem hittem a szememnek. Persze tudtam, hogy a vámpírok ilyenek, de úgy tűnt, olyan jól ment minden...
Nekem volt igazam. Megint.
Már tudtam, hogy bosszút kell állnom. Legalább egyet megölök közülük. Szépen lassan sétáltak el a helyszínről, emberi tempóban. Ezt furcsálltam, de követtem őket. Beszélgettek egymással, és persze talpig véresek voltak a sok mészárlástól. A beszélgetésüket nem hallottam, noha sokkal közelebb voltam hozzájuk, mint amikor megölték a varázslót. Hát persze, a vámpíroknak sokkal jobb hallásuk van, és sokkal halkabban tudnak kommunikálni egymással ezáltal.
Vajon hallották, hogy követem őket? A lépteimet minden bizonnyal hallották.
Aztán egyszer csak elváltak egymástól, és külön-külön folytatták útjukat. Én azt követtem, amelyik a romok közé vágott.
Nagyjából fél óráig mentünk körbe-körbe, mire megszólalt.
– Hát te sosem adod fel? Hiába követsz halandó! - mondta vészjóslóan, és a halandó szót megnyomta.
– A kitartás mindig meghozza eredményét – feleltem összeszűkült szemekkel.
– De nem a te esetedben! Már messziről hallottam, hogy jössz, és nem, nemcsak a lépteid árultak el, hanem a szívverésed is. Bizony ám! Még azt is hallom, hogyan lüktet a véred az ereidben. Mit ne mondjak, még a nyál is összefut a számban tőle! - felém fordította fejét, és vörösen izzó szemeit az én szemeimbe fúrta.
– Cöh, gusztustalanok vagytok, ahányan csak vagytok! - szűrtem a fogaim közt, és megfeszültem. Fel voltam készülve a támadásra. Bal kezemmel a tőröm felé nyúltam, amit ruhámban rejtettem el egy vészhelyzet esetére. Így mindig volt nálam fegyver.
– Csak nem gondolod, hogy lehet ellenem esélyed harcban? - kérdezte már megint nagyot kacarászva rajtam.
– Nevess csak, de egyszer már megöltem egy hozzád hasonlót.
Erre elsötétedett az arca. Valószínűleg most jött rá, hogy ki vagyok. Sokszor láttam már életem során bosszúszomjas tekinteteket, így most is felismertem.
– Már nem nagy a pofád – állapítottam meg mosolyogva, ami neki feltűnően nem tetszett.
– Még azt is megkeserülöd, hogy megszülettél! - fenyegetőzött.
– Ugyan, miattad? Bár való igaz, hogy még rád nézni sem nagy öröm.
Nem is tudtam rendesen befejezni gondolatmenetemet, amikor hirtelen már csak azt éreztem, hogy repülök. De valahogyan nem ijesztett meg, és a levegőben tett két bukfenc után talpra érkeztem. A vámpír még mindig dühöngött. Még ez a dobása sem úgy sikerült, ahogy tervezte.
Most én rohantam neki. Tőrömet szorosan magam mellé szorítva az oldalamon futottam felé, hogy ne csavarhassa ki kezemből, de hiába szúrtam felé, tőröm hegye már csak a levegőt súrolta. Sokkal gyorsabb volt nálam. Annyival, hogy nem is láthattam mozdulatait, csak ha direkt nekem lassította őket.
Eljátszottuk még ezt egy párszor kerülvén az igazi küzdelmet, de miután kiverte a kezemből a tőrt, elkezdődött az igazi harc. Volt még nálam fegyver. Egy hajlított pengéjű kés volt, amit a mai ember a sarlóhoz hasonlítana.
A vámpír egyik ütése szintén váratlanul ért, de ezt előnyömre használhattam, hogy bevigyek neki egy támadást, amire ő sem számít.
Adott nekem egy karmos pofont, ami nemhogy csak csontig vágta a húsomat, de örülhettem neki, hogy a fejem nem repült le a helyéről. De ahogy lendülettel megütött, én a bordái alá vágtam a „sarlót”, és azzal tartottam meg az egyensúlyom, ami neki eléggé fájt.
De én sem voltam jobb állapotban. Jobb szememmel nem láttam semmit, és nem tudtam eldönteni, hogy a bőrömön okozott szántásokból patakzó vér miatt, vagy a pofon erejétől.
De a fájdalmat nem éreztem. Valószínűleg túl sok volt az adrenalin, hogy ilyesmivel foglalkozzam. Itt most az életem volt a tét.
De úgy tűnt, hogy már a vámpír sem puszta szórakozásból csinálta mindezt. Kétségbeesést véltem felfedezni az arcán.
Megpróbált eltaszítani magától, de én erre csak megforgattam benne az eszközt, és azt vettem észre, hogy nem gyógyult be a sebe. Ezt különösnek találtam. Nem tudtam eldönteni, hogy vajon miért különb ez a fegyver a többinél. Igaz, ezt nem a mieink kovácsolták, hanem egy kereskedőtől vettem, de sosem gondoltam, hogy egyszer majd ilyen jó szolgálatot tesz.
Kihúztam belőle a „sarlót”, és a nyakához emeltem, hogy levághassam vele a fejét. Csak remélni tudtam, hogy ettől majd elpusztul, hiszen talán ők sem élhetnek fej nélkül.
Csak mikor már nagyban nyiszáltam a nyakát éreztem valami szúró fájdalmat a jobb vállamban, amit mint utólag rájöttem a vámpír karmai okoztak, amiket már megint mélyen a húsomba vágott.
Hörgött, kapálózott, és tépett ahol tudott, de egy végtagomat sem tudta leszakítani. Mire kezdett kitisztulni a feje, és rájött, hogy mit kéne tennie életben maradásához, már nem volt ereje, hogy végrehajtsa.
Még utolsó lélegzetvételével megpróbált magával rántani a halálba, de nem jött össze neki, és a feje koppant egyet a földön. Ezután elejtettem a fegyverem, és összecsuklottak lábaim. Egy rövid ideig tenyerembe hajtott fejjel pihentem. Csak akkor kezdtem el érezni a pokoli kínt, amit mély sebeim okoztak, és a szédülést, ami a vérveszteséggel járt együtt.
Majd még utolsó erőmmel felálltam, és belerúgtam a fejet egy közeli rom még éppen égő tüzébe, és a földre roskadtam. Nem vesztettem el egyből az eszméletemet, ezért még láttam, ahogy a kelő nap fénye lángra lobbantja a fej nélküli testet. Először csak a bőr kezdett el megperzselődni, majd lángra lobbant a test, és elég hamar porrá égett.
Megnyugodtam. Még ha a lefejezést, és fejének lángra kapását túl is élhette volna, ezt biztosan nem. Nyugalommal hunytam le szemeimet, és merültem álomba, hadd találjanak meg a többiek.
A harc véget ért, és tudtam, hogy a démonok még egy jó ideig nem térnek vissza.
…
Egy ágyban tértem magamhoz, és borzasztó fájdalmaim voltak. Sebeimet mindenféle kencével bekenték, és bekötözték a gyorsabb gyógyulás érdekében. Az arcomon lévő sebet is igyekeztek lefedni, bár nem teljesen sikerült.
Felültem, és leszedtem magamról azokat a gyógyászati eszközöket, amelyek akadályoztak a mozgásban.
Ekkor bejött az egyik lány, aki ápolt, és rám szólt, hogy feküdjek vissza, mert nem vagyok jól, de nem hallgattam rá. Muszáj volt megtudnom, hogy mi történt. Ahogy kiértem felmérhettem, hogy tulajdonképp az egész falut lerombolták, és csak ideiglenesen felállított sátrakban éltek az emberek. Igyekeztek újjáépíteni a falut, mert már közeledett a hideg idő.
Nos, mindent összevetve gyógyulásom fájdalmas időszak volt, de emberi mércével hamar bekövetkezett. Ezen mindenki csodálkozott, de hát mégiscsak varázsló voltam. Amint eléggé felépültem, igazi varázslóvá avattak, így én lettem a falu hivatásos varázslója.
Az arcomon lévő sebhely maradt meg legtovább, de csodával határos módon az is meggyógyult, maradéktalanul, mintha ott sem lett volna, és a látásomat is visszanyertem.
A hivatalos varázslóvá avatási ceremónia után pedig varázslói minőségemben mindig festett arccal és csicsás öltözékben kellett megjelennem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Na írjad ;)