2. fejezet (Will, a vámpír)

 

Az utóbbi években sok minden megváltozott az előzőekhez képest. A támadás óta eltelt három év alatt alig hallottunk a vámpírok felől. Időnként elvittek néhány embert, de nem mutatkoztak előttünk.

Belőlem pedig nagy hős lett, amiért megöltem még egy vámpírt. Az még csak-csak előfordult, hogy valaki valahogy elpusztított egyet, na de a kettő már tényleg sok volt. Ráadásul miután nagyjából sikerült megint felépítenünk a falunkat, hozzám fordultak az emberek minden problémájukkal. Hivatásos varázsló voltam, és senki sem parancsolhatott nekem a vezéren kívül, de neki sem mindig engedelmeskedtem. Egyszerűen nem bírtam elviselni, ha parancsokat osztogattak nekem.

Hogy mi volt a probléma? Nos, voltak dolgok, amiket a varázsló nem tehetett meg. Például nem mehettem harcba, legalábbis támadásban nem vehettem volna részt, de mint sok minden más, ez is hidegen hagyott. Olyankor levetkőztem varázslói kötelezettségeimet, és harcosi minőségemben indultam harcba, és senki sem tudott lebeszélni erről.

De sajnos nem minden varázslói tiltás alól tudtam kibújni. Volt egy olyan törvény is, hogy a varázsló nem köthet házasságot. Jártam nőkkel, de sosem lehetett köztünk házastársi viszony, és ezeket a nőket persze férjhez adták. Az egyetlen megoldás erre az lett volna, ha együtt megszökünk, de akkor száműzöttként kellett volna élnünk, és fokozottan kitettük volna magunkat a vámpíroknak. A családom génjeit nem örökíthettem tovább hivatalosan. Ebbe muszáj volt beletörődnöm, pedig nem akartam. De hiába győzködtem a vezetőt, hogy oldja fel ezt a tilalmat, nem hallgatott rám, és arra hivatkozott, hogy a család elterelné a figyelmemet a kötelességeimről, és hogy a varázslónak maga elé kell helyeznie a népe sorsát. Miután pedig közöltem vele, hogy én meg úgy tudtam, hogy ez a vezetőre is vonatkozik, vége lett a beszélgetésnek. Tudtam, hogy ezzel nem értem el célomat.

Tehát most így varázslóként tevékenykedni teljesen más volt, mint amikor még tanonc voltam. Persze ennek is volt előnye. Például a nők körében is kelendő voltam, ráadásul a vezetőn kívül nem volt közvetlen felettesem. Fogalmazhatnék úgy is, hogy a legfontosabb személy voltam a faluban, mivel a vezérünket lehetett volna pótolni. Nem volt a legjobb vezető, amit persze nem volt hajlandó beismerni. Mondhatni, hogy egy állandó háborúskodás állt fenn köztünk. És nagyon elege volt már belőlem, mivel az igazán fontos kérdésekben mindenki az én véleményemet kérte ki, és nem az övét.

De legnagyobb meglepetésemre nem ő okozta a következő problémámat. Persze, számítottam rá, hogy egyszer majd jönnek, és bosszút állnak rajtam, de nem gondoltam, hogy ilyen hamar.

Az egész egy egyszerű rutinvadászatnak indult. Mentünk, hogy levadásszuk a napi betevőt. Mivel az utánpótlás többé-kevésbé folyamatos volt, elég volt, ha csak egy-két embert küldtünk el vadászni. Most csak ketten voltunk, én, és az egyik társam, akit egy kis túlzással talán barátomnak is nevezhetek, merthogy hivatalosan még barátaim sem lehetnek. Senkit sem helyezhettem a „többség elé”.

Mélyen bementünk a sűrű erdőbe. Meleg nyári éjszaka volt, és az aljnövényzet még nedves volt a délutáni esőtől.

És csak úgy, egyszer csak nekiugrott egy vámpír. Több méternyire volt tőlem, és mivel nem láttam elég jól a sötétben a késhajításhoz, muszáj volt odarohannom. De mire odaértem, már otthagyta a vámpír, és a barátom nyakán egy mély, csúnya seb tátongott. Még élt ugyan, de látszott, hogy túl sok vért veszített az életben maradáshoz. Perzselő lángokban futott végig rajtam a harag. Annyira ideges lettem a tehetetlen dühtől, hogy őrjöngtem. Gyűlöltem a vámpírokat. Akkor és ott elhatároztam, hogy megkeresem és megölöm őket. És nekik pont ez volt a céljuk. Engem elvakított a harag, és nem érdekelt, hogy csapdába sétálok. Éreztem, hogy valahogy pont ezt akarják tőlem, de nem érdekelt, annyira bosszút akartam állni.

Ahogy üldözőbe vettem őket, direkt felbukkantak nekem, hogy ezzel is tereljenek, én pedig követtem őket, egyenesen be egy barlangba. Ott aztán kergethettem őket több órán át, hiszen egy nagyon sokfelé ágazó barlangrendszer volt. És nyomukat vesztettem. Addig futottam utánuk össze-vissza mindenfelé, hogy mikor nyomukat vesztettem, nem tudtam, merről jöttem. A barlangban pedig hirtelen nagyon sötét lett. Ahogy leültem, és végiggondoltam, rájöttem valami egészen nyilvánvalóra. A tűzgyújtós világított nekem, hogy tudjam követni őket, de most, hogy erre már nincs szükség, eloltotta fényeit. Ott voltam egyedül egy mély barlangrendszerben, és még csak világítani sem tudtam semmivel. Ötletem sem volt, hogy hogyan fogok kijutni, de azt határozottan tudtam, hogy ki fogok. Velem senki sem bánhat el ilyen könnyen!

Felálltam, és elindultam. Fogalmam sem volt, hogy merre megyek, de nem is érdekelt. Tudtam, hogy most már olyan mindegy, merre megyek, mert nagyon messze vagyok bárminemű kijárattól.

Nos, az első néhány órában még egész nyugodt hangulatom volt. Céltudatosan haladtam előre. De aztán kezdett elfogyni a türelmem. Egyre idegesebb lettem, ráadásul kezdtem megéhezni is, a szomjúságról már ne is beszéljünk. Az üldözés miatt nagyon megszomjaztam, de víz nem volt nálam. Ha van is egy hibám, akkor az a hirtelenségem. Annyira ideges voltam, hogy nem gondoltam bele, hogy bármit is vinnem kéne magammal. Féktelenül akartam bosszút állni. És el is határoztam, hogy úgy is fogok.

De egyre kedvtelenebbül haladtam előre, és egyre lassabban. Többször is megálltam pihenni. Már kezdtem megszokni a vaksötétet, és hogy nem látok semmit. Ahogy egyre beljebb haladtam a barlangrendszerben, éreztem, hogy egyre nedvesebbek a falak. Valahol még moha is nőtt rajta. Tudtam, hogy valahol a közelben víznek kell lennie, és ez felvillanyozott. Újult erővel fogtam neki a távolságnak, és felpattanva szinte rohantam.

De az út hosszabbnak bizonyult, mint hittem. Az időérzékemet is elveszítettem. Az egynemű közeg nagyon bekavart minden téren. Már elegem volt ebből a helyből, és alig vártam, hogy kijussak. Persze eleinte is alig vártam, de ez az érzés – bármilyen furcsa is – fokozódott.

Végül nagy nehezen megtaláltam a vízforrást. Egy nagy barlangi tóhoz vezetett az utam, de nem volt nagy szerencsém. A hely ugyan kapott világosságot, mert a külvilágból bejutott a fény, de a tó sokkal lejjebb volt, mint a járat vége, ahol álltam. A tóból pedig képtelenség lett volna kijutni. Felsóhajtottam. Itt volt a víz tőlem csak egy karnyújtásnyira, és én nem érhettem el! Elkezdtem gondolkozni, hogy hogyan érhetném el, és amikor a barlang falát nézve töprengtem, észrevettem egy kis vízfolyást rajta.

Egyből odamentem, és elkezdtem nyalni róla a vizet, így egy kis nedvességhez jutottam. Ott és akkor nagyon örültem annak a kis víznek, és azt hiszem pont annyi ideig ittam belőle, hogy eloltottam vele szomjamat.

A fények alapján odakint nappal lehetett. Elgondolkoztam rajta, hogy talán a sziklákon felkapaszkodva kimászhatnék innen, de már magam is tudtam, hogy lehetetlen volna ilyen meredek helyre felmászni. Még nekem is.

Elindultam hát megint, hogy kijáratot keressek. Néhol egészen jó volt a légmozgás, és direkt ezeken a járatokon át haladtam, de mindig csak újabb, és újabb járatokra bukkantam. Majd néhány órányi kóválygás után, amikor visszajutottam, a tóhoz rájöttem, hogy körbe-körbe járkálok. Ez nagyon frusztráló felfedezés volt. Megint elindultam, és igyekeztem mindig másfelé menni, mint előzőleg, de mindez hiábavalónak bizonyult, mert mindig visszajutottam a tóhoz.

Tudtam, hogy ez így nem fog menni. Ki kellett jutnom. Már kezdtem veszíteni erőmből, hiszen éhségemet még mindig nem csillapíthattam.

De nem ez késztetett leginkább a gyors cselekvésre, hanem amikor megint nekiindultam az útnak, éreztem, ahogy reng a föld. Először csak apró, alig észrevehető rengések voltak, de aztán egyre erősödtek, mígnem tisztán hallhatóvá vált egy ütemes dübörgés. Néha abbamaradt, de mindig újrakezdődött, és egyre hangosabb lett, és a velejáró rengések is egyre erősebbek lettek.

Amikor megint visszaérkeztem a tóhoz, leültem a földre, majd kezeimmel átkulcsolva térdemet ülve néztem felfelé, a beszűrődő halvány fényhez. Már esteledhetett odakinn, mert a fény most sokkal halványabb volt, mint amikor előzőleg itt jártam. Muszáj volt megpróbálnom mégiscsak felmászni a kijáratig. Nem a meredek fal volt a legrosszabb. De a kijárat sajnos a mennyezeten volt, és elég szűknek tűnt. Ráadásul még azt sem vehettem biztosra, hogy elbírnak a sziklák.

Pillanatok alatt döntöttem. Elkezdtem mászni a sziklafalon, a fal egyenetlenségeiben megkapaszkodva. A szívem a torkomban dobogott. Fogalmam sem volt, hogy mennyire mély a víz odalenn, de nem is gondolhattam a lezuhanásra. Az előttem lebegő célra koncentráltam. Óvatosan másztam, és el is értem azt a pontot, amikor csak felülre fogódzkodva tudtam tovább mászni. Egyáltalán nem éreztem magam biztonságban. Aggasztott, hogy az egész testsúlyom ilyen kis pontra nehezedik. Nagyjából fél úton a kijárat felé, amikor egyik kezemmel előrébb kapaszkodtam, a kezem alatt lévő szikla leporlott, és nem kellett sok hozzá, hogy egy kézzel kapaszkodva lógjak a barlangfal tetején.

Próbáltam valami kapaszkodót keresni a másik kezemmel, míg végül sikerült is. Ahogy közeledtem a kijárat felé, egyre inkább porlottak a sziklák, melyekbe kapaszkodtam.

De már láttam is az alagút végét. Már az arcomon éreztem a kinti friss levegő fuvallatát. Mélyen belélegeztem a szabadság illatát, majd újult erővel folytattam a mászást.

Persze a dübörgés odalenn nem maradt abba. Majd villámként csapott át rajtam a felismerés, hogy az ütemes dübörgés amit hallok, léptek zaja. El sem tudtam képzelni, hogy mégis minek lehetnek ilyen hangos és földrengető léptei, de már ne is érdekelt. Csak egy cél lebegett a szemem előtt, mégpedig a minél előbbi kijutás.

Elértem a lyukat, ahol ki lehetett jutni a szabadba. Mindkét kezemet a széléhez tettem, így támasztottam ki magamat, és most így próbáltam felmászni, kapaszkodók nélkül, kezeimmel és lábaimmal kitámasztva magamat. De a járat szélesebb volt, mint azt elsőre képzeltem, így nem bírtam elég stabilan kitámasztani magamat, ráadásul a járat fala nagyon laza volt, és ahogy haladtam rajta kifelé, egyre több kődarab gördült le, és a járat sajnos teljes egészében merőleges volt a barlang mennyezetével, így sehol sem tudtam stabil helyzetbe kerülni. Majd egy nagyobb rengésnél megindult a kőzuhatag, és én elveszítve egyensúlyomat, és minden kapaszkodási lehetőségemet zuhantam alá a vízbe.

Hangosat csobbanva pottyantam a vízbe, ami szerencsére elég mélynek bizonyult, hogy ne törjem ki a nyakamat becsapódástól.

Néhány pillanatig csak nyugodtan lebegtem a vízben, majd a felszínre törtem. Nagyon ideges voltam, amiért nem sikerült, pedig olyan közel jártam hozzá! Nagyon haragudtam, de hogy kire, vagy mire, azt még máig sem tudnám megmondani. Mondhatni szerencsétlen baleset volt az egész, de ez mégsem feltétlenül igaz, hiszen egy „lépés” okozta az egészet. A lépés, ami miatt minél hamarabb ki akartam jutni.

A víz jéghideg volt, de mégsem fáztam, ugyanis fűtött a düh. Csak néhány lépés hiányzott, és kijuthattam volna!

De muszáj volt a helyzetre koncentrálnom. Körülnéztem, hogy hol mászhatnék fel, majd választottam is magamnak egy sziklafalat.

Elsőre sikerült felmásznom. Nagyon elszánt voltam. Meg akartam próbálni még egyszer, de ahogy odaértem a kezdőponthoz már láttam, hogy az előző rengés nemcsak a kijáratnál okozott omlást.

Nagyszerű. Az egyetlen biztos kijárat, amiről tudtam odalett. Na persze még volt az is, ahol bejutottam, de akkor oda se figyeltem, hogy hová megyek. Nem voltam elég körültekintő, túl hamar döntöttem, ráadásul forrófejjel.

Egyre idegesebben indultam el a gigantikus lépések zaja mellett a járatokban, új kiutat keresni. Minden egyes hangos rengés után tovább telt nálam az a bizonyos pohár. Majd amikor már vagy fél órája kóvályogtam idegesen, végleg betelt a pohár. Hirtelen haragomban teljes erőmből beleöklöztem a járat falába. Nekem is sikerült előidéznem egy kisebb omlást. A dübörgés a közelben elállt, majd újult erővel, gyorsabb ütemben folytatódott. Egyre közelebb ért hozzám, én meg sejtettem, hogy ezzel most sikerült elérnem, hogy megtudja, hogy itt vagyok. Most akármi is volt az, felém tartott, valószínűleg azzal a szándékkal, hogy elpusztítson.

Tudtam, hogy nagy bajban vagyok. A járat sem tűnt túl stabilnak, ráadásul már olyan erővel rengett a föld, hogy megállni is nehéz volt rajta, és csak egyre rosszabb lett. Ahogy egyre erősödött a rengés, úgy elkezdtem más hangokat is hallani. Mintha egy szörny morgását és rémítő kiáltásait hallottam volna. Reméltem, hogy csak félrehallottam, de nem így volt. A rengésekkel együtt egyre hangosabban hallottam az üvöltéseket is.

Időérzékemet elveszítve kóvályogtam a járatokban, és a rengésen és a hangokon kívül még a hőmérséklet is nőtt. El akartam kerülni azt, ami ezeket árasztotta magából, de bármerre is vetődtem, mindig egyre közelebb került hozzám.

És végül az egyik járat végén fényt láttam meg. A dübörgés abbamaradt, ahogy a furcsa hangok legtöbbje, csak valami szuszogást hallottam. És akkor hirtelen tudatosodott bennem, hogy a szörnnyel nézek farkasszemet. Azért volt akkora fény, mert lángolt a teste.

Néhány pillanatig így szemeztünk egymással, majd gyorsan visszavetődtem az előző járatba, és futásnak eredtem. A szörny utánam futott, ezért nem tudtam olyan gyorsan haladni, amennyire szerettem volna, mert annyira rengett a föld, hogy konkrétan a lábamon megállni sem tudtam rendesen.

És akkor nekikezdett a rikoltozásnak. Talán valami csatakiáltás -féle lehetett, vagy csak engem akart megijeszteni, hogy finomabb legyek, amikor felfal. Nos, annyit elmondhatok, hogy nem akartam finomabb lenni. Minél gyorsabban meg kellett találnom a kijáratot, különben ott haltam volna szörnyet.

Egy ideig futottunk, de nem volt gyorsabb nálam, amit furcsálltam. Mintha nem akart volna beérni, csak megijeszteni. Szórakozott velem, tudtam.

Visszaértem a barlangi tóhoz, és ott fedezékbe vonultam, úgy vártam, de a lépések elhaltak, és nem jött be utánam. Ezen is elcsodálkoztam, mivel biztosra vettem, hogy jól tudott követni, és látnia kellett, ahogy befutottam oda.

Nem mondhatnám, hogy aggódtam emiatt, inkább megkönnyebbültem, hogy van időm kitalálni, mit tegyek. Az egyik első, és legfontosabb dolgom a szomjam csillapítása volt. A víz elképesztően tiszta volt, és friss, kész öröm volt inni belőle. Majd leültem, és hátamat a falnak vetve lepihentem. Akkor már elképesztően éhes voltam, és a legmocskosabb patkánynak is örültem volna. Bármit meg tudtam volna enni, még nyersen is. Tudtam, hogy ez nem ad nekem nagy előnyt egy a szörnnyel való élet-halál harc esetén.

Felálltam, és óvatosan, csöndesen elkezdtem valami élelem után kutatni. Néma csendben voltam, hogy elcsíphessem a legapróbb neszt is, de hiába, úgy tűnt, hogy a szörny mellett semmi nem él meg. Ezt nem is csodáltam. Az állatok valószínűleg megérzik a közelségét, és ezért sem élnek a közelében. Ez nagyon is logikusnak tűnt akkor. Több tonnás teherként nehezedett rám a tudat, hogy itt aztán nem fogok semmi húst találni, amiből esetleg erőt nyerhetnék, viszont össze vagyok zárva egy lángoló démonnal, ami valószínűleg engem akar elfogyasztani reggeli/ebéd/vacsora gyanánt.

Megint hallgatóztam. Semmit nem hallottam, még a démon neszezését sem. Óvatosan kilestem a járatból, de nem láttam sehol.

Kiléptem, és úgy indultam el. De nem volt a közelben. Tehát elvonult. De nem örültem túl korán, mert tudtam, hogy nem ment túl messzire. Ha megint belevágnék egy felfedezőútba, megint utánam eredne, és hamar be is érne.

Az egyik falon találtam egy kis mohát. Mint említettem nagyon éhes voltam. Elővettem a kis késemet, és elkezdtem lekapargatni a falról, hogy legyen valami kis ennivalóm.

Nem volt jó íze, és nem mondhatnám, hogy jóllaktam vele. Épp hogy csak arra volt jó, hogy meglegyen az evés érzete, és ezzel becsapjam a gyomromat, hogy ne hiányolja annyira a normális ételt.

Már nem tudtam, hogy mennyi ideje lehetek benn. Néhány nap. Biztosan nem volt még egy hét, bár ki tudja? Teljesen elveszítettem az időérzékemet.

Pihennem kellett. Már nagyon régóta nem ettem semmi tartalmasat, és gyorsan fáradtam. Ez aggasztott. Azt is tudtam, hogy nem juthatok ki onnan élve, amíg a szörnyeteg a nyakamon van. Azt is meg kellett oldanom. Ahogy lefeküdtem aludni egyet, tudtam, hogy azzal kell majd álmodnom, hogyan szabaduljak meg tőle, különben végem. És én nem akartam feladni, nem adhattam fel! Még tartoztam egy bosszúval a vámpíroknak. Igen, ezt még megkeserülik! Ha kell, akár éveket várok, de bosszút fogok állni rajtuk!

Ahogy rájuk gondoltam elfogott a harag, és a tehetetlen düh érzése. Igen, éreztem már párszor. Sajnálatos módon többször történt velem ilyesmi, mint azt szerettem volna.

Nos, az nem lényeges, hogy mit álmodtam, de nem a szörnnyel kapcsolatos volt. Nem volt mit tenni, muszáj volt valahogy nekiesnem a dolognak. Ittam, mielőtt nekiindultam volna, majd magamhoz ragadva késemet elindultam kifelé a járatokba, kijáratot keresni.

Persze egyből útnak is indult a szörnyeteg, ahogy számítottam is rá. Azon járt az agyam, hogy vajon tud-e tüzet okádni? Ez az információ jelentősen emelhette az esélyeimet. Reméltem, hogy nem tud, de valahogy sejtettem, hogy nincs ilyen szerencsém.

Bár mások mindig is szerencsésnek találtak engem, én valahogy sosem éreztem magam annak. Nekem mindig mindenért keményen meg kellett küzdenem, míg ismerek olyat, aki soha semmiért nem küzdött meg, és mégis minden az ölébe hullott. Bár ez a másik véglet, amit szintén nem szeretnék, mert az meg idegesítő lehet, hiszen mire jó egy olyan ember, aki mindent megkap, de semmiben sem tehetséges?

Tudtam, hogy már a közelemben van. Éreztem, mert nagyon erősen rengett a föld, és már-már tarthattam attól, hogy összeomlik az alagút.

De nem omlott össze, a szörnyeteg pedig felbukkant a hátam mögött, harcra, de valószínűleg inkább evésre készen. Valószínűsítettem, hogy meg akar enni. Az embereket minden szörny meg akarja enni.

Megfordultam, és szemeztünk egy ideig, majd vad mellkasütögetéssel elordította magát, ami amellett, hogy fülsüketítő volt, rosszat jelentett. Éreztem a zsigereimben, és pont, mikor kifújta a tüzet, az egyenetlen barlangfal egyik kiszögellése mögé rejtőzve viseltem el a rám zúdított áradatot.

Úgy tudtam, hogy tűzokádó! De nem örültem, hogy megnyerhettem ezt a „fogadást”, mert semmi előnyöm nem volt ebből. Ideges voltam, és lepergett előttem szánalmasan rövid életem filmje. Hát igen, amire készültem, az tagadhatatlanul veszélyesnek bizonyult, de nem tehettem mást. Nem várhattam meg, míg a szörny jön ide hozzám, és sarokba szorít. Az szörnyűséges lett volna.

Nekem kellett kirontanom. A démon valószínűleg nem számított rá, ezért meglepetésként érte kirobbanásom, és sikeresen át tudtam bukfencezni a lábai között, amíg egy újabb adag lánggal akart ellátni. Gyorsabb voltam nála, és tudtam, hogy ez határozott előny. Erre alapozhatok, ezt kihasználhatom.

Újra láttam esélyt, hogy élve jussak ki innen, mármint reális esélyt. Bár nem volt sok, mégis legalább ennyivel több voltam a szörnynél, így kieszelhettem egy jobb taktikát.

Elkezdtem idegesíteni, és csalogatni, magam sem tudtam pontosan, hogy hová, de már nem voltam messze tőle, hogy kitaláljam.

A szörny megint a tűzokádással próbálkozott, de nem volt esélye eltalálni vele, mert a járatok kacskaringósak voltak, én pedig gyorsan cikáztam ide-oda bennük. Elértem a hatalmas barlangi tavat, de a rengés abbamaradt. Megállt. Nem értettem, hogy miért nem követ. Mi tarthatja vissza?

Ezen morfondíroztam, a szörny pedig torka szakadtából üvöltött, úgy dühöngött magában.

Egy kicsit csalódott voltam, amiért nem követett ide, de valahogy örültem is neki, ugyanis ötletem sem volt, hogy mit csináljak vele. Talán ki akartam fárasztani, bár sejtettem, hogy ő nem olyan fáradékony, mint én. Mármint ne értsétek félre, nem vagyok az a fáradékony típus, és elég „sportos” alkat vagyok, de mégis csak egy halandó voltam, az pedig egy démon. Egyértelmű volt, hogy ki van testi fölényben.

Megint ittam egy kicsit, hogy felfrissüljek. Kifújtam magam, és készen álltam egy második menetre. Elvégre is nálam volt a kiskésem, így ha elég ügyesen taktikáztam, talán feljuthattam a hátára a nyakához. Reméltem, hogy így majd megbéníthatom. De előbb fel kellett jutnom rá. Ahhoz pedig a közelébe kellett férkőznöm, hogy ne égessen el. Nem volt könnyű dolgom.

Ahogy kiértem, megláttam, és ő megint akcióba lendült. De most nem okádott tüzet, hanem inkább a farkával csapkodott, és döfködte a barlang falát, mert én odébb ugrottam. Annyira nem voltam hülye, hogy álljam a támadását. Nem tudtam, hogy most miért nem lobbantja lángra magát, de valahogy nem is érdekelt, csak örülni tudtam neki.

Megfeszültem, és vártam a megfelelő pillanatot, hogy megkapaszkodhassam a farkában. Amikor megint felém ütött vele, megragadtam jó erősen, így magával rántott, és nekivágott mindennek ami csak az útjába került, hogy lerázzon magáról, de ez nem sikerült. Valószínűleg akkor törtem el a csontjaim nagy részét, de a küldetésemre koncentráltam, így igyekeztem tovább mászni a farkán fel egyenesen a gerincén. Egy ideig több helyen is borzasztó nyilalló fájdalmat éreztem, ami a csonttörés ékes bizonyítékául szolgált, de a helyzet súlyában hamar megfeledkeztem minden fájdalmamról.

Hamar a szörnyeteg nyakában találtam magam, és ahogy kapaszkodtam rajta éreztem, hogy borzasztóan forró a páncélja, és füst szállt ki barázdált páncéljának réseiből. A hirtelen keletkezett hőtől rosszul voltam, mert nagyon párás lett a levegő.

Aztán rájöttem. Lángra akart lobbanni, de nem tudott, mert túl nedves volt a levegő. Közelebb volt a tóhoz, mint szerette volna. És ez magyarázatot adott arra is, hogy miért nem követett a tóhoz. Ha megtette volna, kénytelen lett volna megválni egyik legfontosabb fegyverétől, ráadásul nem biztos, hogy elbírta volna a sziklapárkány, ami a tó felett volt. Őt valószínűleg érzékenyebben érintette volna a tóba zuhanás, mint engem, pedig én sem akartam oda leesni.

Ahogy lovaglóülésben megkapaszkodtam a nyakában, elővettem a kiskésemet, és belevágtam a szörny nyakába, két csigolya közé. Nos, a hatás nem maradt el, de sajnos a várt eredmény igen. A szörny borzalmas kínok közepette ordított fel, és elkezdett tántorogni, de nem esett össze, és nem bénult meg tőle.

Meg kellett próbálni, bár tudtam, hogy most nem sok esélyem van. A szörny hirtelen háttal nekivágódott a barlang falának úgy, hogy az beszakadt, és közvetlen a tó feletti sziklapárkányon találtam magam. Lerepültem a hátáról, de a fájdalmat még most sem éreztem, csak azt, hogy nagyon nehezen megy a feltápászkodás. Annyira kimerültnek éreztem magam testileg, hogy azt hittem majd' összeesek.

De nem engedhettem meg magamnak ezt a luxust. Tudtam, hogyha most összeesek, akkor a szörny felfal.

Ahogy ott hasaltam, jobban szemügyre vettem a tavat. Már csak egy lehetőségem volt. Rá kellett vennem a szörnyet, hogy kijöjjön egészen a párkány szélére. A sziklák elég gyengék voltak ahhoz, hogy leomoljon, hogyha ránehezedik. Ezt kihasználhattam.

Feltápászkodtam, majd visszazuhantam, hadd higgye, hogy könnyű préda vagyok, bár nem kellett sokat színészkednem az esésekkel. Nagyon kimerült voltam, és sok csontom törött volt, bár nem tudtam, hogy pontosan mennyi.

Abban reménykedtem, hogy talán eléggé ki van éhezve, hogy utánam jöjjön, és megkockáztasson egy ilyen veszélyes lépést.

Nem kellett sokat várnom, míg megtett egy óvatos lépést felém. Rögtön hallottam, ahogy a tóba hullik néhány apró kődarab. Ennek módfelett örültem, ugyanis sejtésem beigazolódni látszott.

Megint megpróbáltam feltápászkodni, és úgy tenni, mint aki menekülni próbál, hogy hiteles legyen a színjáték, a szívem pedig vadul kalapált, így tudtam, hogy legalább ez nem fog elárulni. Ideges voltam, mert nem tudtam, hogy sikerrel járok-e. A szörnynek meg csak az számított, hogy hallotta, milyen ideges vagyok.

Rendkívül csendben volt, még hangos hörgéseit is igyekezett visszatartani, így lélegzetvétel nélkül közeledett felém. Nem akarta elszalasztani a zsákmányt, amiért már ennyit küzdött. Ezt megértettem, hiszen a helyében én sem akartam volna. Pont erre játszottam rá. Szándékosan egyre a sziklák peremére húzódtam, hogy a démonnak muszáj legyen utánam jönnie.

Tett még egy lépést, és most még több kő zuhant a vízbe. Nyilvánvaló volt, hogy nem fogják elbírni a sziklák, és ezt ő is megérezhette, mert elkezdett vissza húzódni.

Ezt nem hagyhattam, így megpróbáltam felidegesíteni, hogy véletlenül se adjon fel a tervével.

–        Na mi van te szerencsétlenség? Még arra sem telik tőled, hogy elkapj egy magamfajta sérült halandót? - kezdtem bele a hadjáratomba. A hangom nagyon rekedt volt, és tartottam tőle, hogy nem sikerült elég határozottra, hogy meggyőző legyen.

Nem tudom, hogy értette-e, de egyértelműen megváltozott a viselkedése, és mintha fontolóra vette volna, hogy mégis inkább felfal.

–        Azta, hogy te milyen szánalmas vagy! A nagy démon! Mégis hányan járkálnak csak úgy ki-be a barlangodban? Az még talán elmegy, hogy a vámpírokat nem tudtad megfogni, na de hogy engem sem, az már kész szégyen és gyalázat.

Erre morgott egyet, és a farkával belecsapott a falba, így lezúdult még egy kis kő. Elértem, amit akartam, ő pedig valószínűleg a sértést megértette, így határozott léptekkel kezdett el közeledni felém, de nagyon úgy tűnt, hogy kitart a sziklapárkány.

Úgy tűnt, ezt benéztem, és elkezdtem arrébb kúszni, hogy megpróbáljam megúszni a halált, de még mielőtt elég biztonságos távolba értem volna, a szörny utolért, és amikor diadalittasan elkiáltotta magát, leszakadtak a sziklák, és lezuhantunk.

Mindketten a jeges vízbe érkeztünk, ami engem is váratlanul ért, mert nem így terveztem el a dolgokat. Elsőre többször is visszasüllyedtem a vízbe a hideg víz okozta sokkhatás miatt, de aztán sikerült észbe kapnom, és fennmaradnom a vízen.

Majd talán a hirtelen feléledő életösztön késztetett arra, hogy ússzak kifelé a vízből, amilyen gyorsan csak lehet.

A szörny akkor már a haláltusáját vívta, mivel oldódott a vízben, ezzel savvá változtatva azt. Innentől már nem tiszta minden, de az rémlik, hogy valahol partot fogtam, és kikászálódtam, és jobboldalamon fekve nehezedtem el.

De a kis bestia nem érte be ennyivel. Még belém rúgott egy utolsót azzal, hogy jól oldalba csapott sorvadozó farkával, így a baloldalamba égetve annak lenyomatát mindörökre.

Még a mai napig is váltig állítom, hogy nem volt annál fájdalmasabb élményem, a sebhely pedig mindig megmaradt, bármi is történt. Még amikor új bőrt kellett növesztenem sem szabadultam meg tőle.

Hogy hogyan jutottam ki egészen pontosan, az nem tiszta, de onnantól már emlékszem az eseményekre, hogy egy békés népcsoportnál ébredtem, akik rettegték a szörnyet, és őszintén tiszteltek, amiért sikerült legyőznöm. Ők ápoltak egészen addig, amíg elég jól nem lettem, hogy hazafelé vegyem az irányt.