Idegesen sétáltam az erdőben. Vadásztam rájuk, mert éreztem, hogy fel fognak bukkanni. Az elmúlt egy évemet az tette ki, hogy őket vártam. Azóta az incidens óta nem bukkantak fel.
Hogy mit akartam tőlük? Bosszút. Bosszút akartam állni rajtuk a társamért, akit akkor csak úgy minden ok nélkül megöltek, és mindenki másért, aki régebben elhalálozott miattuk. És természetesen azért, mert tőrbe csaltak.
Igen, tudtam, hogy a nyomorult kis vérszívók szándékosan csaltak be abba a barlangba, hogy a démon elvégezze helyettük a munkát.
Gyávák voltak, és féltek velem szembenézni. Nem mertek kiállni ellenem. Most pedig vártam, hogy végre felbukkanjanak, mert már majdnem egy éve volt, hogy utoljára jöttek. Azóta még a falunkból sem tűnt el senki. Ezt furcsálltam, de tudtam, hogy úgyis vissza fognak jönni. Éreztem.
Pont azon a napon lettem tizenkilenc esztendős. Ez egy hideg őszi nap volt, kevés napsütéssel, és esővel. Ha a mai időszámítást vesszük alapul, akkor október 29.-ike. Ez a nap különleges volt, de nem azért, mert öregedtem egy évet, hanem azért, mert erre a napra mentességet kaptam. Mondhatni ezen a napon nem voltam varázsló, így nem voltak kötöttségeim, csinálhattam, amit csak akartam, és ez jólesett. Persze házasságot így sem köthettem, egyrészt mert megvolt annak is a maga hagyománya, menete, így egy nap alatt nem lehetett lezavarni, másrészt pedig csak erre az egy napra kaptam mentességet, tehát az elkövetkezendőkben megint én voltam a falu varázslója. De sok egyéb teendőre jó volt ez a kis szabadság. Egész napomat távol töltöttem az emberektől, mert nem hiányzott a felhajtás. A népem nagy spirituális jelentőséget tulajdonított a születés napjának. Rájuk hagytam. Engem más érdekelt. Megérzésem volt, így egész nap ezen gondolkoztam. Vártam, hogy beálljon az éjszaka.
Nem is olyan sokkal később pedig már a sötét bozótban gázolva vártam, hogy megjelenjenek. Nem kellett sokáig várnom. Árnyak suhantak el előttem, mellettem, és még mögöttem is. Szándékosan idegesítettek, de most nem húztam fel magam rajtuk. Készen álltam a harcra, mert nem voltam hajlandó megadni magam. Nem akartam megadni nekik ezt az örömet. Különben sem adtam meg magam soha. Én inkább az utolsó rándulásig küzdő fajta voltam.
Megállt előttem az egyik. Viszonylag magas, izmos férfi volt, feltűnően fehér bőrrel, és hosszú, hollófekete hajjal. De most valahogy más volt. Feketék voltak a szemei! Egészen emberinek tűnt így, mivel a démonokat eddig csak vörös szemmel láttam. Meglepett, hogy most nem így van, de nem hagytam, hogy álmélkodásom kizökkentsen a harci készültségből.
A vámpír egy gúnyos vigyorra húzta a száját, miközben leírhatatlan lenézéssel nézett végig rajtam. Egyértelmű volt, hogy lenéz engem, és az egész emberi fajt is, ami eléggé idegesített, de tudtam, hogy tartogat ennél rosszabbat is.
– Ó nem, most nem ez következik! - szólalt meg mély, de lágy hangján. Meglepődtem, mert nem gondoltam, hogy ilyen hangja van. Inkább valami szörnyszerű morgást tudtam volna elképzelni, habár ilyen téren sosem volt jó a fantáziám.
Nem szóltam hozzá. Tiszta szívemből gyűlöltem, és képes voltam megtenni bármit, hogy bosszút álljak rajta. Ezt valószínűleg látta rajtam, de tovább mosolygott.
– Most valami egészen mást fogunk csinálni! - húzta még szélesebb vigyorra ajkait, így megláthattam hatalmas szemfogait.
Időm se volt reagálni, rögtön felkapott, és csak a szelet éreztem, azután pedig kemény találkozóm volt a talajjal. Ahogy feltápászkodtam rögtön rájöttem, hogy abban az épületben vagyok, ahol tizenkét évesen voltam fogva tartva. Ezen a helyen halt meg Erogán. Ahogy erre gondoltam méregként futott végig ereimen a gyűlölet. Aztán pedig az elégedettség, hiszen elpusztítottam valakit közülük.
Ahogy jobban körülnéztem, rájöttem, hogy egyedül vagyok. Pillanatok alatt magamra hagytak. Persze én is tudtam, hogy a vámpírok miféle erényekkel rendelkeznek az emberekhez képest, így tudtam, hogyha most menekülőre fognám, se perc alatt megtalálnának. Előlük nagyon nehéz volt elszökni. Kíváncsi voltam, hogy mit akarhatnak. Persze tudtam, hogy szeretnek pusztítani, és fájdalmat okozni, na de ezen felül? Miért nem mentek bele az élet-halál harcba? Tudtam, hogy itt valami nem stimmel.
Majd hamarosan vissza is értek, és sorfalat álltak a vezetőjüknek, a nőnek. Akkor láttam először. Egészen addig csak legendákat hallottam hihetetlen szépségéről, amik ahogy közelebb lépett, be a fénybe, beigazolódni látszottak.
Magas nő volt, hosszú, hollófekete hajjal, és csillogó fekete szemmel. Az ő bőre is nagyon fehér volt, de volt valami túlvilági csillogása. Törtfehér ruha volt a derekára csavarva, szabadon hagyva melleit, amit rendesen megbámultam, csakúgy mint minden más vonását. Egyszerűen tökéletes volt. Arca lágy volt és nőies, volt benne valami különös ártatlanság, ugyanakkor sugárzott belőle a démoni energia.
Lassú, kimért léptekkel sétált oda hozzám, majd ugyanígy körbe is járt. Vizslató szemeivel végigmérte minden egyes porcikámat, mintha örök időkre emlékezetébe akarná vésni kinézetemet. Ez zavaró volt, de ugyanakkor izgalommal töltött el. Zavart ez az érzés. Utálni akartam tiszta szívemből, ahogy a többit, de nem tudtam. Már akkor nagyon vonzónak találtam, pedig próbáltam rá más szemmel nézni. Tudtam, hogy csak egy vérszívó a sok közül, mégsem tudtam rá úgy tekinteni.
A többiek pedig még mindig szótlanul figyeltek. Nem voltam más számukra, mint egy értékes portéka, amit felkínálnak a vevőnek. Ennyire alábecsülték volna az emberi életet?
A nő hirtelen elmosolyodott. Nem az a kárörvendő mosoly volt, amit a legtöbb vámpír villant egy ember felé, hanem meleg, kedves mosoly, amitől jobb kedvre derül az ember.
– Hogy megy a sorod a halandók között, Will? - kérdezte kedvesen.
Az eszem megállt. Tudta a nevemet, pedig nem mondtam el neki. Sőt, még csak nem is láttam soha. Akkor vajon honnan tudta?
Elgondolkoztam, hogy lehet, hogy gondolatolvasó, vagy többet figyelték a népemet, mint hittem. A nő türelmesen várt. Nem siettetett.
– Mit akartok tőlem? - kérdeztem a lehető legnyersebben. Nem akartam, hogy feltűnjön neki, mennyire tetszik nekem.
– Hát nem egyértelmű? - nevetett fel a nő még mindig kedvesen. - Hát beszélgetni egy kicsit!
– Nem hiszem, hogy erről lenne szó. Nyögd már ki végre, mi a szándékod? Tudom, hogy ti nem vagytok azok a társalgós fajták.
– Általában tényleg nem állunk szóba halandókkal, ez tény, de te más vagy. Különleges vagy.
– Mégis miben? - kérdeztem rá a teljesen nyilvánvalóra. Tudni akartam, hogy honnan tudja.
– Mindenben – válaszolta kitérve a tényleges válaszadás alól. - Már egy ideje figyellek téged.
– Akkor miért pont most hozattál ide?
– Mert ez a nap különleges – még mindig mosolygott. Már kezdett nagyon idegesíteni. Kíváncsi voltam, hogy mikor bújik ki a szög a zsákból.
– Mert?
– Születésnapod van. Úgy tudom, hogy a néped körében ilyenkor szokás ajándékot adni. Így most én is adni szeretnék neked egyet.
– Nekem nem kell – feleltem határozottan. Nagyon elegem volt már a meglepetésekből.
– De hát még azt sem tudod, hogy mit akarok adni neked! - védekezett megjátszott ártatlansággal.
– Ne adj semmit. Engedj el, és kész. Akkor talán fontolóra veszem, hogy nem ölöm le a fajtádat ezért.
Elnevette magát. Hosszan, csilingelő hangon kacagott, és ebbe több hang is vegyült. A többiek is kacagtak.
Idegesítettek. Én a legteljesebb mértékben komolyan gondoltam, amit mondtam, erre kinevettek! Elhatároztam, hogy majd ezért is bosszút állok, amint módomban áll.
– Ne hülyéskedj! Nagylelkű ajándékot nyújtok neked! - felelte barátságosan.
– Ha igazán „nagylelkű” akarsz lenni, akkor tartsd meg! Ugye nem várod el komolyan, hogy a karjaidba essek a nagylelkűségedtől?
– Fogalmad sincs, miket beszélsz. El sem tudod képzelni, hogy hány ember áhítozik, arra amit adni fogok neked.
– Nekem Tőled nem kell semmi! - szűrtem a fogaim közt határozottan. Ő csak elnézően mosolyogva rázta a fejét, majd intett a többieknek, hogy hagyjanak minket magunkra.
Mire észbe kaptam már csak kettesben voltunk. Közelebb jött hozzám, és jobbkezével végigsimított karjaimon és hátamon, míg megtett körülöttem egy kört. Undorodva ráztam le magamról érintését. Viszolyogtam tőle mindazok ellenére, hogy mennyire vonzó volt, és valósággal sugárzott belőle a delejes energia. Vajon csak rám volt ilyen hatással? Teljes erőmből győzködtem magam, hogy csak azért vonzódom hozzá, mert megigézett. Valahogy rosszul érintett, hogy egy szörnyeteghez vonzódom. Ő pedig valahogy megérezhette ezt, mert minden alkalmat kihasznált, hogy ezzel irritáljon. Direkt ringatta magát előttem, mint egy kecses hattyú, és félmeztelen testét is szüntelen hozzám dörgölte, hogy érezzem bőre selymét.
Majd mielőtt észbe kaphattam volna, hirtelen nyakon harapott. Élesen nyilallt belém a fájdalom, és bár megpróbáltam mozdulni, nem tudtam. Ez volt a vámpírok egyik nagy fegyvere, amikor elkapták áldozatukat. Görcsösen próbáltam megmozdulni, mégsem tudtam.
Majd ő elkezdte kifejezetten szívni a véremet, amitől még jobban fájt, és belém fagyasztott minden próbálkozási kísérletet.
…
Nem tudom pontosan, hogy mikor veszítettem el eszméletemet, de egy kis helyiségben tértem magamhoz. Egy kicsit szédültem, hiszen veszítettem egy kis vért. De összességében nem voltam annyira rosszul.
Amikor felálltam, rögtön éreztem a fájdalmat a nyakamon, így odakaptam kezemet. Bosszantott a harapás emléke.
Megint egyedül voltam. Csak most vettem észre, hogy kisebb szellőzőnyílások vannak a falon, és azon keresztül süt be a délutáni napfény. Már csak egy-két óra lehetett alkonyatig. Borzasztóan éheztem és szomjaztam. Gyengének éreztem magam. Mindenáron ki akartam jutni. Kibotorkáltam a kis helyiségből a folyosóra. Nagyjából fél órányi gyaloglás után már borzalmasan éreztem magam. Erősen szédültem, émelyegtem, és valószínűleg lázam is volt. Lehet, hogy több vért veszítettem, mint hittem volna.
Amikor elindultam azt hittem, hogy hamar találok egy kijáratot, hiszen meglehetősen sok kis ablakrés volt a falakon, de mindegyik túl kicsinek bizonyult, így egyiken sem fértem ki. Addig bolyongtam az épületben, míg teljesen belezavarodtam, hogy honnan jöttem.
Már ment le a nap, amikor végre találtam egy elég nagy rést, amin kifértem. Szokatlanul nehezen ment a mászás, de megoldottam.
Valahol a hegyekben lehettünk, feljebb, mint a falum. Gyorsan bevettem magam a fák közé. Könnyű célpontot nyújthattam bármelyik vadállat számára, de akkor nem ezzel foglalkoztam. Mindenáron haza kellett jutnom.
Rettentően hideg volt az éjszaka, és ez csak akkor tudatosult bennem igazán, amikor már a fák között osontam, és próbáltam megnyugodni, hogy összeszedhessem magam. Egyszerre rázni kezdett a hideg, és a viharos szél sem segített ezen. „Szar a hideg szél nélkül, de széllel még szarabb”, szokás mondani. Egészen a csontjaimban éreztem a hideget. Ráadásul még mindig kínzott az éhség, és a szomjúság. Nem is tudtam eldönteni, hogy melyik volt a rosszabb.
Elkezdtem élelem után kutatni, de odafönt nem találtam semmit, ami ténylegesen ehetőnek bizonyult volna. A keresésben a meglehetősen sötét éjszaka sem segített, és azt sem akartam, hogy a vámpírok rám találjanak.
Így az élelemszerzés maradt másnapra. Valami búvóhelyet kellett kerítenem, ahol hálhattam, míg beköszönt a nappal.
Találtam egy nagyon elkorhadt, odvas fát, ahol meghúzhattam magam reggelig. Az álmosság ólomsúllyal nehezedett rám, és hamar magával is rántott, mivel gyorsan elaludtam.
Áporodott szagra ébredtem. Valami nem stimmelt. A padló rettenetesen hideg volt alattam, és kemény. A talaj, amin elaludtam, pedig sokkal lágyabb volt, és kevésbé hideg.
Felpattantak a szemeim. Nem kellett gondolkodnom, már tudtam, hol vagyok. Egyedül voltam, de tudtam, hogy ez nem sokáig marad így. Hallottam, hogy kint szöszmötölnek valahol.
Ideges lettem. Ordítozni, és tombolni kezdtem.
– Gyertek ide! Bújjatok elő! Gyáva férgek, álljatok ki ellenem! Fejezzük ezt be itt és most! - őrjöngtem.
Hamarosan meg is hozta a hatását. Néhány vámpír jött be, mindegyiknek hosszú, fekete haja volt, és mindegyik férfi. Az egyik, amelyiknek a leghosszabb haja volt, kifejezetten ellenségesen méregetett. Aztán gúnyos vigyorra húzta a száját.
Nem hátráltam meg. Kifejezetten méltóságteljes pozícióban álltam előtte, és fújtattam az idegességtől.
De ő nem jött közelebb, csak vigyorgott rajtam, mint holmi ostoba kölykön, aki nem tudja, hogy hol a helye. Egyre idegesebb lettem, majd amikor már nem bírtam a feszültséggel, nekirontottam.
Nem állítom, hogy az volt életem legjobb döntése. Egy vámpírral szemben nyilván nem sok esélyem volt, de ezt akkor valahogy figyelmen kívül hagytam. Csak a cél lebegett a szemem előtt.
Már nagyon fáradt és minden erőmből kimerült voltam, amikor ez történt. A vámpírban persze nem sikerült kárt tennem, de ő könnyedén leszerelt, és hogy megmutassa, ki áll feljebb a táplálékláncban, belém harapott. De szándékosan nem a nyakamba, hanem az alkaromba, hogy ne zavarja a vezetőt. Úgy tűnt, csak neki szabad nyakon harapni engem.
Aztán ellökött, amitől elveszítettem az egyensúlyomat, és a fenekemre estem. Ettől még idegesebb lettem, és újra nekirontottam, de ő lefogott, és amikor a királynő belépett, megint ellökött. Ahogy megláttam a nőt, belém fojtotta a válogatott szitkok áradatát.
Nem láttam, mikor intett, de a többiek azonnal magunkra hagytak minket. Tudtam, hogy megint egy elképesztően kínos jelenet következik, legalábbis számomra.
Sokáig csak egy helyben állt, tüntetően karba tett kézzel, és szúrós tekintettel meredt rám. Nem értettem, miért viselkedik így, ezért vártam, hátha mond, vagy tesz végre valamit.
– Tehát megszöktél. Előlem – mondta fagyosan.
– Igen. Csodálkozol? - kérdeztem vissza ridegen.
Ő erre idegesen felém kapta a tekintetét, mint egy dühös feleség, aki épp féltékenykedik. Mivel nem éreztem, hogy joga lenne hozzá, én is ideges lettem.
– Hogyan merészelted? Én bíztam benned! - szögezte nekem a kérdést. Úgy éreztem, menten lehidalok tőle. Hogy lehet ilyen vastag bőr a képén?
– Tessék? - kérdeztem felháborodva élesen, de meglehetősen halkan. Kezdett nagyon felhúzni. - Mégis hogyan merészelsz számon kérni? Semmi közöd nincsen a magánéletemhez! Nincs jogod beleszólni a dolgaimba, és ne viselkedj úgy, mintha a feleségem lennél! Nem én választottalak! És nem is foglak feleségül venni!
– Te...Én... - és így hápogott még egy kis ideig, láthatóan nem számított rá, hogy visszavágok, és nem volt rá felkészülve. Úgy tűnt, nagyon is jogosnak találta a hozzám intézett szavait, bár alátámasztani nem bírta őket, mert nem kötött össze minket semmi, amit nem győztem hangsúlyozni.
– Mi lenne, ha nem ütnéd bele az orrodat a dolgokba? Ha ennyire kínozni akartok, akkor tessék! Öljetek csak meg! Tudom, most ideges vagy, mert a szemedbe mondtam az igazságot, de ítélni fölöttem nincsen jogod! Mégis hogy képzeled? - nagyon kiakadtam, ő pedig sebezhető volt.
– Én, én ezt az egészet csak érted tettem! - védekezett, de nem jól.
– Értem? Ugye ez most csak valami vicc? Mi az, hogy értem! - kiáltottam. Észre sem vettem, hogy már kiabálok.
– Will, én annyira szeretlek! - mondta halkan, elhaló hangon.
– Hát ez nevetséges, mondhatom! Szeretsz? Te? Szívtelen, kegyetlen gyilkos vagy! Akaratom ellenére tartasz fogva, a véremet vetted, és amikor megszökhettem volna, visszahoztál Ide! Ja, és ezt ráadásul azért csináltad, mert „szeretsz”! Sőt, mi több, mindezt értem tetted! - felkacagtam. Tényleg nevetségesnek találtam a dolgot, szomorúan nevetségesnek. - És még csak a nevedet sem tudom!
Megrökönyödve állt előttem, de ez csak egy pillanatig tartott, mert egyből kihúzta magát, és ismét királynői tartásban állt előttem. Arca megint kifejezéstelen lett, amit én szúrós tekintettel viszonoztam. Néhány pillanatig néma csöndben bámultuk egymást, aztán megszólalt.
– Amunet.
Egy pillanatig fürkészően néztem rá. Tényleg így hívják? Aztán jött a felismerés, hogy ő az első olyan vámpír, akinek tudom a nevét.
– Nagyszerű, most már máris sokkal többet tudunk egymásról, jövőhéten jöhet az esküvő! - gúnyolódtam, amit ő igyekezett pókerarccal tűrni, de egy szúrós tekintet átcsúszott rajta.
Én pedig diadalittasan vigyorogtam, míg ő dühödten kimasírozott a teremből.
Sok időt töltöttem egyedül, aminek meglehetősen örültem. Amunet egy ideig felém se nézett, viszont a vámpírjait folyamatosan a nyakamra küldte, na meg persze az étkeztetésemről sem feledkezett meg, aminek azért örültem. Meghalni mégsem akartam.
Újabb szökési terv kellett. Bár bezárt egy meglehetősen hideg cellába, bármikor meg tudtam volna szökni onnan, de nem volt értelme egy olyan veszélyes útnak, amikor tudtam, hogy úgyis visszavisznek. Úgy kellett szöknöm, hogy ne vigyenek vissza, hogy ne találjanak rám. És ami nehezítette a helyzetemet, az az volt, hogy nem tudtam, miért találtak meg. Látói megérzésemnél fogva pedig tudtam, hogy hiába szöknék meg újra, megint csak itt végezném.
Így csak ültem egy helyben a cellámban, hátamat nekivetve az egyik falnak, és néztem a meglehetősen kicsi helyiséget.
Nem volt benne sok minden. Egy hatalmas kővel zárták el a kijáratot, amit ők könnyűszerrel tudtak eltolni, és amit talán még én is eltoltam volna. Fekvőhelynek csináltak egy csinos kis kupacot mindenféle kitépett gyomnövényből, aminek „kellemes” illata volt. Olyan igazi rothadó allergén mező atmoszférát teremtett amúgy is kellemetlen tömlöcömnek. Az egyetlen ablakrés pedig meglehetősen kicsi volt, bár talán ki tudtam volna még mozdítani néhány követ.
Nyugodtan ültem a hideg padlón, hátamat nekidöntve a szintén hideg falnak, nem törődve azzal, hogy így egész testemben áthűlök, és a szemben lévő repedéseket vizsgáltam. Időnként gondoltam a szökési tervre is, de mindig találtam benne valami hibát, ami miatt elvetettem a lehetőségeket. Nekem valami nagyszerű tervre volt szükségem.
A napok múlását a kis ablakrésen beszűrődő fény, és a csekélyke ételadagok érzékeltették, amiket naponta kaptam. Persze a kaja pocsék volt, mégis inkább megettem, mert kellett az erő. Ha nem ettem volna, elgyengültem volna, és egy szökést nem lehet végigvinni gyengén. Ráadásul mindig utáltam éhezni.
Bár ebben az időszakban is volt valami kis jó. Amunettel egyáltalán nem kellett találkoznom, és volt, hogy még a többi vámpírral sem, mert sokszor csak látatlanul bedobták nekem az ételt, és már ott sem voltak. Nem törődtek velem. Nyilván más fontosabb dolgokkal voltak elfoglalva, és csak alig észlelték, hogy létezem. Bevallom, ez azért egy kicsit zavart is. Főleg, hogy egy idő után volt olyan nap, amikor elfelejtettek megetetni, bár nem mondom, patkányból és egérből is akadt bőven, tehát éhen sosem maradtam.
Aztán Amunet meglátogatott. Egy kicsit „meglepett” a hirtelen látogatás, mármint meglepni éppen nem lepett meg, mert tudtam, hogy jönni fog, de az apropóját nem értettem.
Előttem termett teljes mellszélességgel, és úgy nézett le rám, aki csak a földön ültem, hátamat nekivetve a tömlöc falának, ahogy addig is tettem. Nem méltóztattam felállni, csupán csak egy szórakozott pillantásra méltattam.
– Ejnye Will – szólt lágy, megbocsájtó hangon. - Úgy felidegesítettél a múltkor, hogy elfelejtettem átadni neked az ajándékodat.
Erre én csak megvetően felszisszentem, mert egyáltalán nem érdekelt. De még mindig nem szóltam hozzá, sőt, rá se néztem. Annyira utáltam! De valami mégis vonzott hozzá. Ez talán valami csábító vámpírpraktika lehetett. Utáltam őt, már csak külön ezért is.
Ő sem szólt semmit. Letérdelt mellém, majd egy hirtelen mozdulattal elharapta a csuklóját, és a számhoz nyomta. Belém fojtotta a levegőt, és minden mást is, miközben kelletlenül nyeldekeltem a vérét.
Rettenetesen furcsa érzés volt. Vért ittam, de olyan volt, mintha nem is vér lett volna. Már azelőtt is ízleltem vért, és az egyáltalán nem olyan volt, mint az, amit akkor ittam. Valami kellemes hűvösség lett úrrá rajtam, és úgy éreztem, megszűnök létezni. Olyanfajta extázist éltem át, mint azelőtt még soha. Az idő megszűnt körülöttem, és úgy éreztem, lebegek. Minden gondolat kiment a fejemből, és csak arra tudtam gondolni, hogy még, még és még!
Aztán vége lett. Amunet hirtelen elrántotta tőlem a csuklóját, és ezzel együtt az élvezetet nyújtó vért is. Hirtelen nem értettem, hogy hol vagyok, és hogy miért vagyok ott. De legfőképp azt nem értettem, hogy ez miért maradt abba. Határozottan akartam még. Vágytam rá, ahogy a démonra is, aki nyújtotta nekem azt.
Aztán magamhoz tértem. Nem voltam eszméletlen, de valami hipnotikus révületből tértem magamhoz, ahogy én is hátrahúzódtam, és megint felvettem a pókerarcomat.
Amunet is kifürkészhetetlen volt, csak egy pillanatnyi aggodalmat sikerült leolvasnom az arcáról, de azt is hamar elrejtette. Szúrósan végigmért, majd kimasírozott a cellámból.
Megint magam maradtam, de nem bántam. Akartam még több ilyen alkalmat, és nem is. Tudtam, hogy gyorsan ki kell találnom valamit, ha nem akarok megőrülni. Már csak az hiányzott volna.
A november éjszaka újult erővel nyomult be az aprócska ablakrésen, amin keresztül a reggeli fénysugarak is beszűrődtek, és teljes erőbedobással próbálkozott lefagyasztani a hideg, de nem fáztam. A vérem fűtött belülről.
Egy pillanatra megijedtem. Hiszen a vérével itatott! Csak remélni tudtam, hogy nem tud majd rávenni semmi szörnyűségre. A népcsoportunk körében terjedő monda szerint pedig a vámpírok vére szolgává tesz egy halandót. Ezt soha senki sem vitatta még. Mindenki elfogadta kész tényként, hiszen miért is ne lehetnének képesek erre, ha már varázsolni tudnak? Nem voltak emberek. Távolról sem. És ezt mindenki tudta. Csak kívülről hasonlítottak valamelyest, hogy meghúzódhassanak köztünk a nehéz időkben. De legbelül teljesen mások voltak.
…
Másnap feltételezéseimmel ellentétben megint meglátogatott. Nem gondoltam volna, hogy képes lesz egy ilyen ideges kirohanás után zsinórban kétszer is látni, de úgy tűnt, tévedtem. Őszintén szólva nem bántam volna, ha békén hagy. Csak rövid szóváltásaink voltak, amiket koránt sem neveznék beszélgetésnek, még jó indulattal sem. Másnap közölte velem, hogy a halhatatlanja lettem, ami azzal jár, hogy az örök életért cserébe örökké vele tartok, vagy legalábbis addig, amíg ő hajlandó nekem szolgáltatni az örökkévalóságot. Hogyha pedig megun, és véletlenül nem öl meg, akkor ugyanott folytatódik öregedésem ciklusa, ahol abbamaradt.
Hiába közöltem vele, hogy tart vele az örökkévalóságig a hóhér, és küldtem el melegebb égtájakra, csak azt értem el vele, hogy dühösen kimasírozott, és aznap nem kaptam vacsorát.
De minden nap meglátogatott újult erővel, és újra meg újra megitatott a vérével, de valamiért mindig elrántotta a karját, mikor már belefeledkezhettem volna. Láttam rajta, hogy ennek nem így kellene mennie. Valami nem volt rendjén, és bár valahol érdekelt, hogy mi, nem akartam megvárni, míg kiderül.
De az igazi cirkusz csak napok múlva következett. Megint bejött a cellámba, ám vele jött néhány másik vámpír is, akiken a lelkesedés leghalványabb szikrája sem tükröződött. Valahogy úgy lehettek velem, hogy miért élek még mindig. Inkább már azt várták, hogy mikor temethetnek el egy jó mély gödörbe, hogy többé rám se kelljen nézniük.
Aztán Amunet arra utasította őket, hogy adjanak nekem a vérükből. Mindannyian elhűltünk, de azt hiszem leginkább én. Még az ő véréből sem akartam inni, nemhogy a többi vérszívóéból. Ez már sok volt, így felálltam, és tiltakoztam, de úgy néztek át rajtam, mintha levegő volnék. Ez persze nem tetszett, ahogy a többieknek sem, hogy engem itassanak. Egyértelműen alsóbbrendűnek néztek, és ezen nem változtathatott semmi, de Amunet rendre intette őket, így ők vonakodva bár, de megtették, amire kérte őket.
Ahogy felém lépdeltek, gyűlölettől izzó, megvető tekintettel mértek végig. Majd az, amelyik elsőként vállalkozott, felharapta a csuklóját, és a számba erőszakolta, mert kézzel-lábbal tiltakoztam ellene. Gyűlölettel teli aktus volt. Nem volt eufória, lebegés és hasonló lenyűgözés. Csak erőszak és gyűlölet. Nem volt összhang, csak szenvedés, de legalább az közös volt.
A szenvedésen osztoztunk, és mint utólag kiderült, a szenvedés is képes örök életet biztosítani.
Miután túlestem a gyűlölet szimfóniáján, köpködve terültem el a földön. Mindent megpróbáltam, hogy kiadhassam magamból a folyékony undormányt, de nem ment. Mindegyik vámpír belém nyomta a vérét, még az az undok hosszú hajú is. Vele volt a legrosszabb. Nem tudtam eldönteni, hogy ő utál e engem jobban, vagy én őt. Nekünk volt a legrosszabb. Ha tehette volna, felrobbantott volna a vérével. De nem tehette. Amunet nem hagyta.
Pont Amunet nem adott nekem vért. Nem tudtam, hogy miért. Talán így akart kínozni? Örök életet biztosítani, anélkül, hogy az ő vérét ízlelhetném? Büszkeségem nem vágyott a vérére, de valami legbelül bennem igen. Éreztem, hogy sóvárgok utána, és nem tudtam, mi ütött belém. Olyan idiótának éreztem magam! Persze a többi vámpír vérére és érintésére nem vágytam. Sőt, ellenkezőleg! Inkább minél messzebb akartam tudni magamtól őket. Kerül, amibe kerül.
Kidolgoztam egy szökési tervet. Mivel Amunet azt szerette volna, ha minél otthonosabban érzem magam náluk, kivitt sétálni a közeli erdőbe. Pont mint egy házi kedvencet. Még felügyeltek is rám. Rettentően megalázottnak éreztem magam. Elöntött a harag. Elégtételt akartam, de egyelőre nem volt rá alkalmam. Úgyhogy csak felmértem a terepet. Nem is olyan messze börtönömtől csörgedezett egy patakocska, ami néhány méterrel később folyóvá szélesedett. Egész jó szökési útvonalnak látszott.
Elhitettem velük, hogy beletörődtem sorsomba. Nem volt egyszerű. Életem legnagyobb színészi alakítását kellett nyújtanom, hogy hihető legyen. Először játszottam a sértődöttet, és őrjöngtem, mintha az bármit is megoldana, és tettem gyenge szökési kísérleteket, hogy ne gyanakodjanak. Túl gyanús lett volna, ha egy magamfajta harcos meg sem próbálja a szökést. Persze gúnyolódtak rajtam, hogy jobb tervet is kiagyalhattam volna, de én csak tűrtem.
Aztán eljött a nagy nap, ami teljesen alkalmasnak ígérkezett a szökésre. Gyönyörű napos volt már a reggel is. Ezt az alkalmat nem hagyhattam ki.
A már jól megszokott cellámból szöktem ki elsőként. Nem volt nehéz dolgom, mivel már napokkal előre tudtam, hogy nem a hatalmas sziklát fogom elgörgetni az ajtóból, hanem az ablakrést fogom kiszélesíteni. Elég volt egy kisebb ugrás, hogy felkapaszkodhassak a lyukhoz, és átnyúlva rajta megkapaszkodtam. A szabad kezemmel pedig az oldalsó köveket kezdtem el kimozgatni, hogy kiszélesítsem a rést. Mikor már elég szélesnek bizonyult, hogy kimászhassak, átbújtam rajta, és kiugrottam a szabadságba.
Bár a nap ragyogóan sütött, meglepően hűvös volt. Az enyhe szél pedig egyáltalán nem segített a hőérzetemen. Ruháim már rongyosak voltak, és szakadtak, így már annyira sem védtek a hidegtől, mint eddig. A bocskoromat már vagy hetek óta nem láttam, így mezítláb, szakadt rongyokban tettem meg az utat a patakig. Egy nyirkos erdőben sétáltam, így hamar találtam olyan vaskos farönköt, amit kapaszkodóként használhattam a folyóban. Tudtam, hogy rázós útra számíthatok. A patak erős sodrású volt, és a folyó sem volt sokkal szelídebb, ráadásul tele volt éles sziklákkal, amik elég fenyegetően magaslottak ki a vízből. Simán bele lehetett halni egy ütközésbe a kemény sziklákkal.
Nem volt vesztegetni való időm, így nekiindultam. Óvatosan begyalogoltam a patak közepébe, hogy letegyem a rönköt, és szépen haladhassak előre, de a víz sodrása erősebb volt, mint hittem, így elestem, és rögtön magával ragadott az áramlat.
Nem kellett hozzá sok idő, hogy elérjem azt a szakaszt, ahol a patak folyóvá szélesedik, és a víz is elmélyül.
A tagjaimat átjárta a rettenetes hideg, és egész testemben elgémberedtem. Görcsösen kapaszkodtam a rönkben, míg vitt a folyó, habár már elkezdett lassulni az áradat.
Kezdtem fellélegezni, mert naivan azt hittem, hogy már túl vagyok a nehezén. De tévedtem. A folyó sodrása mintha megint élénkebb lett volna, és megint egy csomó sziklát véltem felfedezni a vízben. Akkor már tudtam, hogy bajban vagyok, és megpróbáltam kiúszni a partra, de semmi értelme nem volt, egyrészt azért, mert a hideg elzsibbasztotta mindenem, másrészt, mert a folyó sodrása tényleg nagyon erős volt.
Így hát lezúgtam a vízeséssel együtt. Valósággal tombolt bennem az adrenalin. Ahogy pedig a rönkkel együtt elértem a vízesést, a szabadesés mámora megrészegített. Azt kívántam, bárcsak sose érne véget, de mielőtt teljesülhetett volna kívánságom, csinos mennyiségű vízben landoltam, így azon voltam, hogy minél hamarabb a felszínre jussak levegőért. A becsapódás váratlan érzelmeket keltett bennem. Visszatért az aggodalom, és elmúlt a „repülés” mámora. Megint a jeges vízben voltam, és már annak is örültem, hogy fenn bírtam maradni rajta. Mindig is jó úszó voltam, de a hideg meghozta hatását. Nem biztos, hogy mások túlélték volna a helyemben.
De alighogy szusszanhattam egy kicsit, megint jött egy kisebb vízesés, aminek az alján sziklahalmokon tört meg a zuhatag, és azt hiszem az én fejem is megtört rajta, ahogy leérkeztem a víztömeggel.
…
Több órán át lehettem eszméletlen, mert amikor magamhoz tértem, már délután volt. Viszonylag szerencsésen megúsztam ezt a kis kalandot, mivel komolyabban nem sérültem meg, viszont csontig átfagytam, és nem is volt tiszta, száraz ruhám, amivel megkönnyíthettem volna a felmelegedést.
Ledobáltam magamról a ruháimat, és elmentem fát keresni, hogy tüzet rakhassak. Nagyjából fél órán belül találtam gyújtósnak valót is, mert a fázás elég ösztönzésnek bizonyult.
Viszont a tüzet meggyújtani sokkal nehezebb feladat volt, mivel a szél még mindig rettentő erővel fújt. Nekem pedig nem volt vesztegetni való időm. Már késő délután volt, mire sikerült megszárítanom a ruháimat, és készen álltam a továbbszökésre.
A folyó mentén mentem tovább, hátha találok egy emberek lakta települést. De kezdtem úgy érezni, hogy nem lesz ilyen szerencsém, mert a nap már lemenőben volt, én pedig még mindig csak a folyó mellett sétáltam, és sehol egy teremtett lelket sem láttam.
Szitkozódások közepette hagytam ott a folyót, és vetettem bele magam az erdő sűrűjébe. Nem hagyhattam, hogy meglássanak, túl nyílt volt a terep.
Fel kellett készülnöm. Tudtam, hogy hamarosan úgyis rám találnak, ezért küzdelemre kerül majd a sor. Csak egy enyhe megérzésként tört rám az érzés, mégis tudtam, mit kell tennem. Persze esélyem így se volt valami sok, de keményen igyekeztem felkészülni, hogy a lehető legjobb formámat hozzam.
Amit csináltam felkészülés gyanánt, tulajdonképp egyfajta meditáció volt. Telekinetikus erőimre hangolódtam vele. Mivel nem volt kéznél semmilyen fegyver, ezzel kellett beérnem. Ez pedig csak védekezésre volt alkalmas, elpusztítani még senkit sem tudtam vele – legalábbis vámpírokat nem.
Az erdő olyan sűrű volt, hogy nem láttam az eget, pedig tudtam, hogy már teljesen besötétedett. Így kellett lennie, és azt is tudtam, hogy már észrevették, hogy eltűntem. Már biztosan a keresésemre indultak. Én pedig vártam őket, mivel mást amúgy sem tehettem.
Kiértem az erdőből, egy füves tisztásra, majd ott leültem, és úgy vártam tovább. Nyílt terepen mégiscsak jobb volt velük küzdeni, ugyanis az erdőségeket nagyon jól a saját hasznukra tudták fordítani.
Ahogy elfeküdtem a fűben, és néztem a csillagokat, elrelaxáltam. Hallgattam az állatvilág zajait, és a csendes kis szellőt, ami az ágakat zörgette. Igen, hideg volt, de még nem esett le az első hó – legalábbis nem ebben a magasságban – és nem vettem tudomást a hidegről. Semmi sem zavarhatta meg nyugalmamat, amíg meg nem érkeztek kihívóim, gyilkosaim.
A lehető összes rosszindulatot magukba sűrítették, amit csak érezni lehet. Egyáltalán lehet-e ennyi mindent érezni?
Fölöttem álltak, és karba tett kézzel, rosszallóan néztek le rám. Nem zavartattam magamat, tovább feküdtem lehunyt szemmel, mintha mi sem történt volna. Nem érdekeltek. Nem volt velük dolgom, én valaki mást vártam. Tudtam, hogy Ő is itt van valahol a közelben, és csak a megfelelő pillanatra vár, hogy minél hatásosabb legyen a belépője. Mintha ettől sokkal vonzóbb lehetne az ajánlata.
– Kelj fel! - mondta az egyik. Még csak rá se hederítettem.
– Nem hallottad mit mondott? - kérdezte a másik.
– Hogyne hallottam volna? Ezt az éles károgást nehéz volna nem hallani – vigyorogtam rájuk, immár nyitott szemekkel.
– Te pimasz kis szemtelen... - szűrte a fogai közt, de valami megállította.
Közeledett a vezér. Előtte nem mertek csúnyán beszélni velem, vagy rólam. Amunet lassú léptekkel közeledett felénk. Lassú, kimért léptekkel. Testtartásáról már messziről lerítt, hogy feszült az elfojtott haragtól. Haragudott, amiért megszöktem. Miért ne tette volna? De joga nem volt hozzá.
Megállt fölöttem, és olyan szúrós tekintettel nézett rám, hogy legszívesebben a föld alá süllyedtem volna, de nem mutattam.
– Hogy tehetted? - kérdezte halkan, elcsukló hangon.
Tudtam, hogy tartalmas előadást fog tartani, na de hogy ilyen színpadiasat, azt nem gondoltam volna. Ezt a kérdést úgy tette fel, mint egy szende szűz, mint egy ártatlan aggódó kis feleség.
– Miért akarsz mindenáron elhagyni? - kérdezett megint, pedig még az előző kérdésére sem kapott választ. Hangja még mindig gyenge volt és erőtlen, mintha kifejezetten a bűntudatomat akarta volna erősíteni.
– Ezt most neked komolyan kérdezned kell?
Ez a nő most már komolyan kezdte kiverni nálam a biztosítékot. Olyan volt, mint aki egy teljesen másik világban él. Egy olyan világban, ahol nem gond, ha csak úgy elrabol valakit, és az akaratán kívül magánál tart, és ahol az sem gond, ha embertelen körülmények között tartja az embert, pont úgy, akár egy háziállatot. Ahol nem gond, hogy egy hideg szobában, minimális élelemmel bezárnak, és gyűlölt társai kínoznak meg valakit. És ahol nem gond, ha ezek után élete szerelmének nevez, és úgy érzi, joga van számon kérni, miért szökött meg tőle valaki.
– Én minden tőlem telhetőt megtettem, hogy jól érezd magad! - vágta a képembe, most már veszekedő hangsúllyal, bár a hangja még mindig inkább suttogásszerű volt.
– Nohát, tényleg? Képzeld, hogy ez kevés volt! Rettentően kevés! És ha ez volt minden, akkor inkább ne is próbálkozz tovább, el sem tudom képzelni, hogy milyen lenne, ha kevesebbet nyújtanál!
Erre ideges lett. Hevesen kapkodta a levegőt, és kitágult pupilláival engem bámult. Valószínűleg az ítélethirdetésre készült. Tudtam, hogy nem úszhatom meg olyan könnyen. Felőle nem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Na írjad ;)