4. fejezet (Will, a vámpír)

 

Hosszú idő után sikerült elérnem, hogy egy másik cellába kerüljek. Ennek megvoltak az előnyei, és a hátrányai. Egyrészt, mint előnyt fel lehet sorolni, hogy új szomszédságot kaptam, hiszen drága jó patkány barátaim közt új arcokat véltem felfedezni, és amikor kinéztem az ablakon, teljesen más látvány fogadott, viszont egyértelmű hátránynak bizonyult, hogy nem volt fekhelyem, és sokkal hidegebb volt itt, mint az előző helyen. Az északi oldalán voltam az épületnek. Valahol a föld alatt nem sokkal, csak két-három méterrel, így fel tudtam kapaszkodni az ablaknyíláshoz, ami a talajjal volt egy szinten, mint manapság egy pinceablak.

De most már igyekeztek biztosítani a helyet, nehogy megszökjek. Amunetnek pedig egészen speciális elképzelései voltak a mi kis „kapcsolatunkról”. A módszerei pedig még annál inkább is elképesztőek voltak. Alapvető eltérések voltak köztünk mind testileg, mind lelkileg, ami nagyban nehezítette, hogy megértsük egymást.

Közelebb akart kerülni hozzám. Legalábbis megpróbálta. Nos, talán még értékeltem is volna, ha nem egy hideg, sötét és kényelmetlen cellában kellett volna gubbasztanom miatta. De nem győzte kihangsúlyozni, hogy ennek hamarosan vége szakad, és majd együtt leszünk, míg világ a világ.

Nem tudtam pontosan, hogy ez mit jelent, de nem is akartam megvárni, míg kiderül. De a következő szökéshez jobb tervre volt szükségem, így várnom kellett.

Néhány nap múlva megint bejött hozzám, mosolyogva, láthatóan nagyon feldobta valami. Rossz előérzetem támadt.

–        Gyere csak bátor harcos! Szeretném, ha végre közelebb kerülhetnénk egymáshoz, ehhez pedig arra van szükség, hogy jobban megismerjük egymást.

–        Mit akarsz már megint? Szerintem már így is épp elég jól ismerjük egymást.

Nem tetszett ez a nyájas hangsúly. Ahányszor így szólt hozzám, mindig valami olyan következett, aminek nem örülhettem. Fogalmam sem volt, hogy meddig akar még kínozni. Magamban arra a következtetésre jutottam, hogy talán tönkre akar tenni idegileg. Hiszen ő egy vámpír. Mégis mi mást akarhatna egy embertől a kínzáson és az ölésen kívül?

És ami ezután következett, az a szellemi kínzás egy bizonyos válfaját merítette ki.

Nos, hogy egy kis bepillantást engedjek egy vámpírnő fejébe, náluk az „ismerjük meg egymást” dolog véren keresztül történik. Sőt, tulajdonképpen minden véren keresztül történik, bárhonnan is nézzük, és bele sem gondolnak abba, hogy ez egy emberre milyen hatással van.

Tehát áthaladtunk jó néhány helyiségen, mire egy nagyobba értünk, melynek a közepén egy hatalmas medence volt. És természetesen nem volt üres.

Néhány méternyire álltam meg tőle, és mivel a szobát fáklyák világították meg, jól láttam, hogy a medencében vér van.

Amunet egészen a medence széléig sétált előttem, majd háttal nekem ledobta magáról a ruhát, így láthattam meztelen testének egy részét. Bár csak hátulról láttam, még így is nagyon izgatónak bizonyult. Sima bőre, kerek, feszes kis feneke meghozta a kellő hatást, ám az előtte lévő több liter vér elrontotta az összképet.

Hátranézett rám, majd egy cinkos mosollyal belépett a vérbe. Hamarosan mellig merült benne, és két karját a medence szélére kitette.

Még csak gondolni sem mertem rá, hogy mit akarhat tőlem. De bánatomra sajnos hamarosan megtudtam.

–        Gyere ide drágám! - szólt hívogató hangon. Csak nem becsábítani próbált maga mellé?

Ez több volt a soknál. Betelt a pohár, nem bírtam tovább abban a helyiségben maradni, így a kijárathoz léptem, de hirtelen becsapódtak előttem az ajtók.

–        Gyere ide hozzám! - szólt továbbra is csábító hangon.

Már mindkét karjával a medence szélén támaszkodott egész testével velem szemben. Mosolygott, még mindig.

–        Ugye ezt most nem gondolod komolyan? - kérdeztem felháborodva. Talán még kiabáltam is, de akkor semmi sem volt tiszta. Kezdett minden ködös lenni, habár igyekeztem minél tisztább fejjel gondolkozni.

Tudtam, hogy mi fog jönni. És azt is tudtam, hogyha most beletaszít a vérbe, azt én nem élem túl ép ésszel. És persze mint annyiszor, akkor is tévedtem.

Ő pedig nem lökött bele a vérbe, ugyanis az egyik falkatag megtette helyette. Minden olyan hirtelen történt, hogy már csak akkor eszméltem fel, amikor egy medencényi vérben áztam, és természetesen az egyetlen ruhám is teljesen átitatódott vele.

Hirtelen nagy lett bennem a harag, és úgy éreztem, hogy ölni tudnék a pillantásommal. Egyébként kedvem is támadt hozzá.

Amunet persze továbbra is csábító mosollyal úszott felém, majd teljesen lemerült a vérbe, így amikor feljött, már mindene olyan volt. Pont mint nekem.

A kezemmel letöröltem az arcomról a vért, majd a medence széléhez mentem, hogy kimásszak, de Amunet megragadta a ruhám szélét, hogy visszatartson.

–        Hová sietsz? - kérdezte aggodalmas tekintettel.

–        El innen! - ordítottam neki, ahogy a torkomon kifért. Már nagyon elegem volt belőlük.

Bele sem mertem gondolni, hogy vajon hány ember lelte halálát azért, hogy ezt a kis kegyetlenséget művelhessék. Egész testemben reszkettem a dühtől, és-vagy a felháborodástól, ahogy arra gondoltam, hogy mindenemet beborítja a vér. Emberi vér.

–        Hát jó. Akkor választás elé állítalak – engedett el, majd háttal fordult nekem, ahogy nekidőlt a medence szélének. - Velem fürdőzöl itt tovább, vagy neked kell kitakarítanod a fürdőm után. Választhatsz.

–        Azt hiszed, hogy ez vicces? Förtelmesek vagytok, mindannyian, nyamvadt piócák! - dühöngtem.

–        Hogy merészelsz így beszélni a Királynő előtt? - támadt nekem az egyik szolga.

Én erre szembeköptem az egyre közeledő vámpírt, aki nem állt le ennyivel.

–        Ó, ha te tudnád, hogy Ti, emberek mennyire szánalmasak vagytok! Elhiszitek, hogy erősebbek vagytok minden élőlénynél, és hogy mindenek felett álltok! De ha jön valaki, aki erősebb nálatok, akkor jajveszékeltek mindenféle gyenge kis istenséghez, akik persze nem védhetnek meg benneteket! Hallanod kellett volna, hogyan jajveszékeltek azok is, akik ebbe a fürdőbe kerültek! Akkora öröm volt hallgatni! - majd hahotázni kezdett.

Nem bírtam tovább elviselni fülsüketítő hangját, ahogy egyre inkább nevetett és nevetett... Így hát nekirontottam.

Na nem mintha esélyem lett volna, de sokkal jobb volt, mint a semmit tevés. Nem sok idő kellett, hogy vége legyen a tusakodásunknak. Amunet választott szét minket, és rettentően dühös volt, de dühét inkább a hosszú hajúnak szánta sem mint nekem. Csak miután szétválasztott minket kezdtem el érezni a fájdalmat, amit a csontig hatóan mély vágások okoztak. Szinte mindenem véres volt, és ami a legrosszabb volt, az az, hogy nem tudtam, hogy melyik az én vérem, és melyik az, ami a medencéből tapadt rám.

–        Ez még nem változtat azon, hogy az emberek mire valók! - üvöltötte nekem a hosszú hajú.

–        Elég volt, hagyd abba! - szólt rá Amunet.

–        Miért véded? Rám támadt, pedig ő csak egy szánalmas kis halandó! Csak azért halhatatlan, mert a vérünkkel tápláljuk. Egy hálátlan kis korcs.

–        Eleget mondtál. Távozz! - szólt rá Amunet hűvösen.

Hosszú hajú végre felfogta, hogy el kell tűnnie, így fújtatva bár, de elhúzott végre. A haragtól még mindig hevesen vettem a levegőt. Borzalmasan elegem lett a vámpírokból. Örök életemre, és már alig vártam, hogy leszámoljak velük, de főképp ezzel a hosszú hajúval.

Amunet szépen, lassan felém fordult vészjósló tekintettel. Teste még mindig véres volt, és természetesen anyaszült meztelen. Talán fel is izgatott volna más körülmények között.

–        Te! Miért kell neked mindig balhézni? Ne idegesítsd fel a többieket! Már így is mindig szemben állunk egymással. Nem kell, hogy túlfeszítsd a húrt!

–        Még hogy Én csinálom a bajt? Nem én provokálom őket! Nem én raboltam el őket és tartottam rettenetes, élhetetlen körülmények között! Nem én kínzom őket, és még csak nem is én terrorizálom őket! Szép kis bánásmód, mondhatom. Éljen a szerelem, mindenekfelett! - feleltem gúnyos hangnemben.

Amunet nem volt tőle elragadtatva. Monológom alatt egyre inkább összeszűkült szemekkel nézett rám, már-már felnyársalt pillantásával, és amikor befejeztem, hűvösen válaszolt.

–        Elég volt. Nem akarok többet hallani – majd hátat fordított, és a kijárat felé sétált, de még visszafordult. - Ja, és a medencét is te takarítod ki. Jobb lesz, ha máris hozzáfogsz. Eltart egy darabig, míg végzel.

–        Na azt aztán lesheted!

De nem fordult vissza többet, hanem távozott, rendkívül hideg hangulatban, kettesben hagyva egy medencényi emberi vérrel. Nagyszerű, akkor sem takarítom ki.

...

Itt volt az ideje egy újabb szökésnek. A nap már felkelőben volt, így őrizetlenül hagytak. Legalábbis  én azt hittem.

Amikor kilógtam az épületből, észrevettem, hogy feltűnően sok farkas van a közelben. Mint azt hamarosan megtudtam nem volt véletlen.

Megpróbáltam észrevétlenül ellopódzni mellettük, de nem jártam sikerrel. Az egyik nagyobb farkas felemelte a fejét, ahogy megtettem az első lépéseket, majd mordult egyet, és feltápászkodott. Ezt valószínűleg a többi is jelzésnek vette, mert még legalább öt farkas került elő hirtelen a semmiből.

Így hát egyértelművé vált számomra, hogy farkasokkal biztosították a terepet, hogy ne szökhessek el. Ez okos húzás volt, de én sem adtam ám ilyen könnyen magam, így hirtelen futásnak eredtem, és bevetettem magam a fák közé. A farkasok követtek, és egyre közelebb kerültek hozzám, így tudtam, hogy valamit csinálnom kell. Esélyem sem volt lefutni ennyi farkast. Még eggyel is nehéz lett volna elbánni, hát még ennyivel.

De a szerencse megint rám mosolygott, mivel egyenesen egy medvébe botlottam. Tudom, hogy ezt nem mindenki tartaná szerencsének, de ez a medve elég volt, hogy elijessze a farkasokat. Szerencsére nem kutyák voltak, így nem is voltak olyan hűségesek.

De a medvével akadt még dolgom, mivel sikeresen felbőszítettem. Többször is le akart csapni rám, mire sikerült végre szemkontaktust teremtenem vele. Mindig nagyon jól értettem a hipnotizáláshoz, így a medvével sem volt nehéz dolgom. Egy alanyt mindig könnyebb hipnotizálni, mint többet. Mondhatni, ez egy gyors szelídítési módszer.

Tehát lett egy medvém. Sajnos nem volt komoly tervem a szökésre. Túl hirtelen jött a döntés. De nem maradhattam tovább, a vámpírok túl embertelenül bánnak az emberekkel. És az állítólagos halhatatlanságra sem volt szükségem.

Haza akartam jutni, de őszintén szólva fogalmam sem volt, hogy merre kéne elindulnom. Azt sem tudtam, hogy mióta voltam már a vámpírok fogságában. Már jó néhány hónapja, az biztos. Talán már fél éve is.

------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

Tulajdonképp mindegy volt, hogy hol vagyok, csak sikerülne megszöknöm a vámpírok elöl. Oka van ám annak, hogy senki sem élt egyedül remete módra az erdőben, vagy a közeli hegyeken. A vámpírok mindig szívesen elszórakoztak azokkal, akik megpróbáltak ilyen életet élni. Talán egyfajta kihívásnak gondolták, a fene se tudja, de az biztos, hogyha engem itt találnak, akkor megint fogságba esek. Arra pedig egyáltalán nem vágytam.

Sokat gyalogoltam a medvémmel, így meg is éheztem. Egy medve sok mindenre használható. Elsősorban természetesen védelemre, de például még élelemszerzésre sem utolsó. Egy medve nagyon jól tud halászni, az igaz, de rajtam felülálló okokból nem fogyasztok halat, sőt, semmit, ami valaha is vízben élt. Úgy is fogalmazhatnék, hogy nem vetemedtem arra, hogy egy olyan undorító élőlénnyel csillapítsam éhségemet, mint a hal. Ettől még persze a medve jóízűen fogyasztotta. De a bogyókat, amiket talált, én is megehettem. Amitől egy medve nem esik össze, attól én sem.

Jött egy hatalmas vihar, de nekem tovább kellett mennem. Persze a medve rögtön menedéket keresett magának, és mivel nem akartam azzal bajlódni, hogy magammal rángassam, és megállni sem akartam, így elengedtem, és egyedül folytattam tovább utamat.

Bőrig átáztam abban a tavaszi viharban. De amikor elmúlt, és megláthattam, hogy hol is vagyok pontosan, tudtam, hogy nagyon magasan vagyok.

Egy hegyen voltam, természetesen, és tudtam, hogy ahhoz, hogy hazajussak, le kell mennem, minél hamarább. Így elkezdtem lemászni a meredek hegyoldalon, miközben a torkomban dobogott a szívem. Nem tudtam, hogy túlélném-e, ha leesnék olyan magasságból, de azt igen, hogy minimum csonttörés lenne a vége, és az még enyhe következmény lenne. Az akkori helyzetemben nagyon nem lett volna szerencsés egy csonttörés.

De nem volt más választásom. Tanultam a múltkori esetből, és tudtam, hogy nem állhatok meg egy pillanatra sem, amíg nem vagyok elég messze fogva tartóimtól. Még éjszaka sem hagyhattam abba a szökést, persze nem is tudtam volna hol pihenni, hiszen még mindig a meredek hegyoldalon másztam, amikor rám esteledett. Persze kiszemeltem magamnak egy pihenőhelyet, ahol volt egy kis kiugrás a sziklafalon, de amikor azt elértem, eldöntöttem, hogy tovább mászom, mert szükségem van arra az előnyre.

Nagy erőfeszítésembe került, hogy végre lejussak, mert nagyon gyorsan is haladtam, de nem érte meg. Mint később kiderült, jobban jártam volna, ha megállok pihenni azon a kiszögellésen, mert amint leértem, lelkes fogva tartóim már vártak rám.

Nagyon elfáradtam, mire leértem, de egyből erőre is kaptam az út folytatásához... amíg meg nem láttam a vámpírokat. Hirtelen annyira ideges lettem, hogy nem láttam magam előtt semmit. Meg tudtam volna ölni őket a haragommal, de sajnos nem volt hozzá elég erőm. A vámpírok gúnyos vigyorral meredtek rám, majd ketten felém jöttek, és megragadták mindkét karomat két oldalról.

És elém sétált az általam annyira gyűlölt hosszú hajú is, természetesen az ő arcán volt a leggúnyosabb a vigyor.

–        Csak nem gondoltad, hogy megszökhetsz előlünk? - kérdezte kárörvendve. - Ajjaj szöszi, most nem lennék a helyedben! Amunet teljesen berágott rád, és nem semmi büntetés vár rád!

Monológját hahotával zárta. Annyira elégedett volt magával, hogy ott menten viszketni kezdett a tenyerem. Próbáltam kirántani a karjaimat a szorításukból, de nem ment. Nagyon utáltam őket, és úgy emlékszem, patakokban öntöttem magamból a szitkokat, de annyira ideges voltam, hogy a fele sem maradt meg bennem.

Ha volt valami, amit nagyon utáltam, az a kiszolgáltatottság volt. Azt tettek velem, amit csak akartak, és én ezt nem bírtam elviselni. Minden egyes nappal, órával, sőt, perccel jobban utáltam őket. Főleg hosszú hajút.

–        Na vigyétek! - szólt hosszú hajú, miután jó alaposan kiszórakozta magát rajtam.

–        Ezt nem ússzátok meg szárazon! Egyszer még bosszút állok rajtatok, erre a csillagos ég a tanúm! - üvöltöttem őrjöngve.

Pillanatok alatt odalett az, amiért már órák óta dolgoztam. Elúszott az előnyöm, és egyre csak közeledett az a borzasztó épület, ahol már kitudja mióta tartottak fogva. Már nem számoltam a napokat. És a kétségbeesés egyre csak nőtt bennem.

Hát nincs innen kiút? Minden hiába? Fogalmam sem volt, hogy mit rontottam el. Hogyan találtak meg? Pedig nagyon igyekeztem, főleg második alkalommal. Nem hagytam magam után nyomot. Még csak meg sem álltam pihenni a vacsoránál hosszabb időre.

Komolyan nem értettem. Ezen rágódtam egészen addig, amíg meg nem érkeztünk, és engem megint bevetettek egy sötét ketrecbe.

Nagyszerű. Már megint kezdődik elölről. Hanyatt dőltem a cellámban, és a plafont bámultam. Már kezdtem látni valamit a sötétben, és csak akkor kezdtem el érezni megint, hogy mennyire elfáradtam. Bizony az egész napi sietség rendesen kifárasztja az embert. Na és a stressz, amit azért éreztem, mert megint visszajutottam a kezdetekhez.

Eszembe jutottak hosszú hajú szavai. Büntetés. Miféle büntetés? Mit tehetnek még velem? Lehet még ennél is rosszabb? Meg tudnak alázni még ennél is jobban? Vagy esetleg megölnek? Talán jobban járnék. Akkor legalább vége lenne ennek a kilátástalan szenvedésnek.

De nem rágódhattam ezen sokáig, mivel hamarosan kinyílt az ajtó, és belépett rajta Amunet. Rideg volt, és kimért. Amennyire a sötétben láttam, egy hosszú, fehér ruha volt rajta, de a lába csupasz volt, akár csak az enyém.

Felültem, és úgy vártam, hogy megszólaljon végre. Pont előttem állt meg, és vörösen izzó szemekkel nézett rám. Olyan volt, mint egy dühös fúria, aki bármelyik percben leharaphatja a fejemet.

–        Mit akarsz? - kérdeztem ridegen. Már kezdett nagyon elegem lenni ebből az egész színjátékból. Tudni akartam, hogy mire megy ki a műsor.

–        Tehát megint szökés. Már másodjára. Tudod, hogy mit mondanak a többiek? - kérdezte enyhén számon kérően. Nem válaszoltam. - Azt mondják, hogy nem vagy hozzám való. Hogy csak egy halandó vagy a többi közül. Én nem hittem nekik. Eddig.

Elhallgatott néhány pillanatra, talán azt várta, hogy megszólaljak, de aztán folytatta.

–        Tudod én reménykedtem, hogy majd megérthetjük egymást, hogy majd egyszer össszetartozhassunk, igazán, mint a régi történetek szerelmes párjai! Én hittem Benned, Will! Hogy képes leszel megérteni engem, és elfogadni azt, ami vagyok. De még a vérfürdőt sem tudtad felérni ésszel. Igazuk volt a többieknek. Ha te úgy akarsz viselkedni, akár egy közönséges halandó, hát legyél csak a saját sorsodnak kovácsa! Végezd te is úgy, mint ők!

Még mindig nem szóltam semmit, csak megvető pillantással néztem őt. Fertelmesnek találtam, ahogy előadta az ártatlan kis meg nem értett szeretőt. Felfordult tőle a gyomrom.

Tehát most eljött az idő. Most fog végezni velem – legalábbis én ezt hittem, de kiderült, megint csak tévedtem. Amikor hívatta a többieket, és azok megint megragadtak, már tudtam, hogy más lesz a sorsom, mint azt hittem. És ahogy levittek a föld alá egy elrejtett alagútba, ahol kitudja, hány naponta volt tisztességes légmozgás, éreztem azt a felfoghatatlan, fertelmes bűzt, amit jószerivel elképzelni sem lehet.

Rossz előérzetem volt. Hullabűz volt. És újabb cellák, dugig tömve holttestekkel. Ha volt valami, ami még a szagnál is rosszabb volt, az a látvány volt. Ja nem, a látványnál is volt rosszabb a szag. Meg a szag, ja és a szagot említettem már? Akkor kifejezetten átkoztam a jó szaglásomat. Így még kibírhatatlanabbnak számított a bűz.

Szándékosan kikeresték nekem a leggusztustalanabb cellát, ahol még viszonylag friss, szutykos, undorító holttestek voltak, és behajítottak, hogy rajtuk landoltam.

Rögtön hátrébb is ugrottam, de a látvány beleégette magát az agyamba. Az az érzésem volt, hogy azt a cellát kifejezetten nekem készítették. Tehát ezt akarták? Hogy ott vesszek megannyi embertársam tetemével összezárva?

Borzasztó undor fogott el. Az volt a szerencsém, hogy már jó pár órája nem ettem semmit, így nem volt mi visszajöjjön. Viszont többször is elfogott az öklendezés.

A cellámmal szemben felfedeztem egy másik cellát is, ami szintén dugig volt emberi tetemekkel, sőt, az egész helyiség tele volt tetemekkel.

Ötletem sem volt, hogy mibe fogok belehalni. Az éhségbe, szomjúságba, vagy esetleg megfulladok?

Nekidőltem a rácsnak háttal, és lehunytam a szememet. Így legalább nem láttam.

De a gyötrelmes gondolatok így sem kerülhettek el. Bármennyire is nem akartam, a borzalmas képek még mindig ott keringtek a tudatomban, és sehogy sem tudtam kitörölni őket onnan.

Rengeteg férfi, nő és gyerek teteme rothadozott nemhogy a cellámban, de az egész helyiségben is. Bizonyos tetemek még levet is engedtek, így rettenetes, gusztustalan pocsolyákat hoztak létre. Nem akartam látni. Nem akartam érezni, és nem akartam emlékezni rá. Főleg arra nem, hogy még feküdtem is ebben a büdös lében, a sok féreg között, ami mászta a testeket.

Vajon a vérfürdő áldozatai voltak? Vagy esetleg egy másik vérfürdőé? Afelől kétségem sem volt, hogy máskor is csináltak már ilyet. Mindegyiket így gyilkolták meg?

Ezekre a kérdésekre nem tudhattam biztosan a választ, viszont az elég árulkodó jelnek bizonyult, hogy némelyiknek, ami még megismerhető állapotban volt, hatalmas, mély vágás volt a torkán, ami a feltételezéseimet támasztotta alá.

Abban a cellában minden egyes perc óráknak tűnt. Volt egy bizonyos pillanat, amikor úgy éreztem, bármit megtennék a szabadulásért, talán még Amunet bugyijába is szívesen bemásztam volna érte. De erőt vettem magamon, és nem tettem semmit. Gondolkoznom kellett. Cselhez kellett folyamodnom, mert tudtam, hogy nem maradhatok itt sokáig.

Komolyan gondolkozni akartam, de az agyam nagyon tompa volt, úgy tűnt, sok volt ez így egyszerre, még nekem is. Nem tudom hogyan, de sikerült elaludnom. De nem volt benne köszönet.

A hullákkal álmodtam. Egy nagyobb helyiségben sétáltam, ami szintén tele volt hullákkal, ugyanolyan gusztustalan féreg-mászta hullákkal, amik félig már el is oszlottak. Utánam kapkodtak kezeikkel, nyitott szájukból csorgott a mocskos lé, valamelyikéből még férgek is másztak elő. A férgek visszatérő motívumnak számítottak, mert szinte mindegyik hullán láttam, valamelyiknek épp a szemét rágta egy. Gusztustalan volt. Valamilyen oknál fogva pánik lett úrrá rajtam, és menekülni kezdtem, de a helyiség egyre kisebb lett, és egyre zsúfoltabbnak tűnt, nekem pedig érintkeznem kellett a gusztustalan hullákkal.

És akkor észrevettem valamit. Akkor jött az álom legrosszabb része. Megláttam a saját kezeimet, amik ugyanolyan halottak voltak, mint a többi hulláé, én is elkezdtem oszlani, és másztak a férgek. Nyílt seb volt a mellkasomon, láttam a bordáimat, és azt, ahogy a férgek a belsőszerveimet másszák... és akkor felriadtam.

Levert a víz ettől az álomtól, és amikor egy kicsit jobban magamhoz tértem, vettem észre, hogy mi válthatta ki ezt az álmot. A férgek engem is másztak! Olyan gyorsasággal ugrottam talpra, és söpörtem le magamról a sok gusztustalan csúszómászót, hogy azt egy vámpír is megirigyelhette volna.

Nem volt többé maradásom, sürgősen ki kellett jutnom. Cselhez folyamodtam. Elkezdtem jajveszékelni, és rikoltozni, hogy „nem bírom, nem bírom”, amilyen hangosan csak tudtam. Ha volt valami, amit a vámpírok rettenetesen élveztek, az a szenvedés. Azt bármilyen körülmények között képesek végignézni, hogyha valaki olyanéról van szó, akit utálnak.

Nos, ne szépítsük, engem úgy gyűlöltek, ahogy még semmi mást. Valószínűleg inkább mártóztak volna meg egy napon át egy a cellámban lévő hullatengerben, minthogy velem kelljen tartósan együtt élniük. Nos, mindannyian szenvedtünk tőle.

A kiáltozásomnak hamarosan eredménye is lett, és lejött hozzám hosszú hajú. Kaján vigyor ült az arcán, amikor megpillantottam. Magam is meglepődtem, milyen jól látom az arcvonásait a sötétben.

–        Ölj meg, kérlek, ölj meg! Nem bírom ezt a szenvedést! - óbégattam neki még egy kicsit, hogy hihető legyen az alakítás, és a hajamat markolászva dülöngéltem a térdemen. Nagyon hitelesen adtam az őrültet, és úgy tűnt, hosszú hajú rá is kapott a csalira.

–        Na és mondd, miért részesítselek eme kegyességben, hogy megrövidítsem szenvedéseidet?

–        Nem bírom, nem bírom! - még néhány könnyet is kicsikartam magamból. Oscar-díjat is kaphattam volna azért az alakításért. De hát mint annyi minden más, akkoriban még ez sem volt.

Nevetésben tört ki. Kinevetett engem, és kinevette a szenvedésemet. Az „őrületemet” is kinevette. Úgy hahotázott, hogy zengett tőle az egész helyiség, sőt, talán még az egész épület is.

–        Hát, mivel látom, hogy igazán szenvedsz, megteszem, amire kérsz. Csak hogy lásd, én kegyelmes úr vagyok. De csak egy feltétellel.

Itt elhallgatott, várta a válaszom. Hitelesnek kellett tűnnie az alakításnak, ezért belementem a játékba.

–        Bármit megteszek, csak legyen már végre vége! - sírtam neki. Furcsálltam, hogy nem tűnt fel neki, hogy csak színészkedem. Egy vámpírnak pedig általában feltűnik az ilyesmi.

–        Csókold meg a lábamat. És vedd szádhoz a férfiasságomat. Másképp nem teszem meg.

–        Rendben! - feleltem egy kicsit élesebben, mint szerettem volna, de ez hosszú hajúnak szerencsére nem tűnt fel.

Pontosan azt tette, amire számítottam. Kinyitotta a cellámat, hogy bejöhessen hozzám, és teljesíttethesse velem undorító és megalázó követeléseit.

De nem az történt ezután, amire hosszú hajú gondolt. Amikor kinyitotta, hogy bejöjjön, teljes erőmből nekirontottam, és nekivágtam a falnak, természetesen a szellemi erőmmel, mert a testi előny nála volt. Miután szabaddá vált az út, kifutottam abból a nyomasztó helyiségből oda, ahonnan jött a friss levegő. Persze hosszú hajú sem maradt sokáig veszteg, így szinte folyamatosan használnom kellett rajta az erőmet, hogy távol tartsam magamtól, de ő nyilván telepatikus úton riadóztatta a többieket, így hamar vesztes helyzetben találtam magam.

Ott álltam egy folyosón, és minden irányból vámpírok vettek körül. Erőmmel távol tartottam őket magamtól, de nem hagytak utat a menekülésre.

És megjelent Amunet is, pont akkor, amikor arra gondoltam, hogy rosszabb már úgy se jöhet.

Kimérten, és hidegen sétált oda hozzánk, akár egy érinthetetlen istennő. Kezével intett a többieknek, hogy hagyjanak, és menjenek. Ők így is tettek, így hamar kettesben voltunk megint.

–        Ki tudtál szökni a cellából – szólt inkább magának, mint nekem.

–        Mint látod. Nem tarthatsz itt örökké! - mordultam rá.

–        Mégis csak van benned valami. Tetszel nekem. Hajlandó vagyok megbocsájtani neked, hiszen ilyen a természeted, nem te tehetsz róla.

Ezután persze megint jött a szokásos, és a szabadság csupán hiú ábránd maradt.