Hogy mi történt ezek után? Amunet minden percben maga mellett tartott. Nem bízta a véletlenre. Persze a vérfürdőzéseket nem hagyta abba, és a szemem előtt vitette el az ahhoz felhasznált embereket. De nem egyszer az is előfordult, hogy a szemem előtt készíttette el a vérfürdőjét emberi szolgákkal. Láttam már párszor őket, de nem tudtam, hogy mivel nyerte meg őket erre. Talán megfenyegette? Vagy örök életet ígért nekik? Nem tudtam, de már nem is érdekelt. Őket szolgálták. Ettől fogva nem törődtem velük.
Mély megvetéssel néztem végig, ahogy mérhetetlen ridegséggel oltották ki embertársaik életét egy olyan csekélység miatt, hogy egy vámpír vérben akar fürdeni.
A többi vámpír pedig egyre mélyebb gyűlölettel méregetett. Tudtam, hogy legszívesebben meggyilkolnának, és azt is, hogyha Amunet nem védelmezne ennyire, már meg is tették volna.
Amunet még a vadászataira is magával hordott. Nem is kérdezett meg róla, hogy akarom-e látni. Igazából semmiről sem kérdezett meg. Na de miért is tette volna? A tulajdonaként kezelt. Voltak érzései, de nem volt emberi. És minél több időt töltöttem mellette, annál inkább érzékeltem ezt. Nem volt bennünk semmi közös. Nem volt miért együtt lennünk, ő mégis erőltette.
Láttam milyen kegyetlenül bánt más emberekkel. Nem volt különb a társainál, ugyanolyan felsőbbrendűségérzettel gyilkolta meg a vacsorának kiszemelt embereket. És nem vette észre, vagy csak nem vett tudomást arról, hogy egy embernek zavaró lehet a fajtársai lemészárolását nézni.
Nagyon szép volt, és volt benne valami különleges. Egyszerre vonzott, és taszított. Ezt nagyon nehéz elmagyarázni. A szerelem vak, és küzdeni próbáltam ellene. Mert tetszett. De tudtam, hogy nem hozzám való.
A szökésekkel nem hagytam fel. Amikor Amunet vadászott, és kénytelen volt tőlem messzebbre menni, mindig megpróbáltam valahogy eltűnni a szeme elől, de sosem jutottam messzire. Egyébként ezeket a próbálkozásokat figyelmen kívül hagyta, mintha meg sem próbáltam volna szökni.
Viszont ami rendkívül idegesített, az az volt, hogy nappalra nem zártak be egy cellába, ahogy régen tették, hanem Amunet maga mellett tartott nappali alvása során is. Levitt magával egy nagyon mély, elzárt helyiségbe, ahol volt egy kőszarkofág. Ő abban aludt nappal, és befektetett magával, így egy nagyon szűk helyen, egy hideg kőkoporsóban kellett nyomorognom Vele, aki egyik karjával magához szorított, akár a gyerekek a plüssállataikat.
Borzasztóan zavarba ejtő helyzet volt, és jogosan tartottam a fulladástól. Az első napon, amikor ezt csinálta, nem hallgatta végig ellenkezésemet a kőszarkofág ellen.
Azonban amikor felkeltünk éjszaka, már közölni tudtam vele, hogy majdnem megfulladtam, így legalább azt sikerült elérnem, hogy a fedelet nem zárta le a későbbiekben.
Persze nekem ez nem volt elég. Többet akartam. Nem akartam vele menni mindenhová, pláne a vadászataira, és a vérfürdőjére.
Ezeket persze mintha meg sem hallotta volna. Nem lehetett vele alkudozni, ha nem akarta.
De legalább most nem feledkeztek el az étkeztetésemről. Amunetnek jutott eszébe, hogy persze, én nem is azt eszem, amit ők. Erre a többi vámpír a háttérben gúnyosan felhorkant.
A vámpírok csak a vért tartották elég jó tápláléknak. Nem gondolták, hogy normális ételeken el lehet élni. Véleményük szerint az emberek az étrendjük miatt voltak annyira gyengék. És gyakran undorukat kifejező megjegyzéssel illették a vacsorámat, mire én viszont kifejtettem a véleményemet az ő étrendjükről, amiből megint veszekedés lett.
Amunet szedett szét minket, mint mindig. Ő megpróbálta fenntartani a törékeny kis „békét” a csapatban. Ezért úgy döntött, hogy egyedül, elzárva egyek, hogy ne borzoljam fel a kedélyeket. Erre természetesen én is ideges lettem. Kikiabáltam magamból a véleményemet, ami persze senkit sem érdekelt. Aztán később Amunet megpróbálta nekem kedvesen elmagyarázni, hogy egy vámpírnak mennyire undorítóak tudnak lenni bizonyos emberi étkek, na és az ezzel járó végtermékek.
Utáltam így élni, és persze a vámpírok éreztették velem, hogy nem tartozunk egy csapatba. Mert Amunet azt hangoztatta, hogy mi egy csapat vagyunk, és összetartozunk. Ezzel a gondolatmenettel egyedül volt. Se én, sem a többiek nem gondolták komolyan, hogy én egy csapatba tartozom velük.
Amunet próbált rendes lenni velem. Persze a maga módján. Időnként hagyta, hogy a szabadban sétálgathassak, mintha szabad lennék. Persze megpróbáltam eloldalogni, de hát esélyem sem volt a sikerre.
Viszont amilyen rendes próbált lenni Amunet, annyira borzasztóak lettek a többiek. Nemegyszer előfordult, hogy hosszú hajú a nyakamnak ugrott, bár a többiek is csináltak ilyet egyszer-egyszer. Ki akarták szívni az összes véremet. Amunet persze rögtön ugrott erre, és leszedte rólam az épp aktuális támadót. Természetesen én is védekeztem, de egy vámpírral szemben nem sok esélye lehet egy embernek. A vámpírok rendkívül gyorsak, és erősek. És természetüknél fogva jobban ismerik az embereket, mint azok saját magukat. A vámpírok megérzik azt, ami az emberben akárcsak mélyen is motoszkál.
És tiszta lett előttem, hogy minél tovább maradok ott, annál nagyobb az esélyem a korai elhalálozásra. Erre persze senki sem vágyik, így hát én sem vágytam.
Egyébként a vámpíroknak sok olyan rejtélye volt, amire kíváncsi voltam. De persze egy embernek ezt nem mondják el. Én is próbálkoztam Amunetnél, hátha elmondja, de leszerelt annyival, hogy ez nem rám tartozik. Hiszen én csak egy ember voltam. Ő pedig a fölényes vámpír. Nem bízta rám a titkait, nehogy visszaélhessek vele.
Nos, ezt jól tette. Nem biztos, hogy tényleg ártottam volna neki, de az esély megvolt rá. Mint minden élőlény, az ember is sok mindenre képes a túlélés érdekében.
Elhatároztam, hogy megint meglépek. Mindent meg kellett próbálnom, hogy eltűnhessek végre. És talán pont akkor volt a legnehezebb dolgom, hiszen személyesen Amunet mellől kellett meglógnom. Egy vámpír mellől meglógni fényes nappal nem egyszerű dolog. Ez már önmagában is nagy teljesítőképességet igényel.
Nagyon erős volt a szorítása. Erőteljesen magához ölelt.
De időnként volt néhány pillanat, amikor alábbhagyott a szorítása. Ilyenkor volt lehetőségem óvatosan kibontakozni öleléséből. Egyik alkalommal meg is tettem.
Nagyon fura álmaim voltak előtte. Nagyon kuszák voltak, vámpírokkal kapcsolatosan. Az egyik ilyen álmom alkalmával azt álmodtam, hogy vámpír vagyok.
Tudtam, hogy van valami jelentőségük, de nem tudtam, hogy mi, vagy legalábbis nem találtam el, hogy mi. Csak utólag jöttem rá, amikor már késő volt.
Óvatosan kibontakoztam az öleléséből, és kimásztam mellőle. Amikor kiugrottam, azt gyorsan tettem, hogy ne ébredjen fel. Egy kritikus pillanatban a földről néztem a szarkofágot, hogy felébredt-e vajon, de egy fordulás után tovább aludt, így szinte hallottam a koppanást, amikor leesett a kő a szívemről.
Amikor felálltam, és körbenéztem a sötét helyiségben, komolyan elgondolkoztam rajta, hogy mi lenne, ha ráengedném a napsugarakat. De nem tettem meg. Nem volt szívem hozzá, hiszen valahol a szívem mélyén szerettem, bár hogy miért, az rejtély volt, és mert megbízott bennem annyira, hogy maga mellett tartott. Rábízhatott volna valamelyik másik vámpírra is, bár igaz, hogy akkor kérdéses lett volna a testi épségem.
Szépen felosontam a lépcsőn, majd kerestem egy kijáratot az épületből. Egyfajta izgalom lett úrrá rajtam. Megint szabad voltam, hosszú idő után, pedig volt, amikor úgy éreztem, már soha többé nem lehet részem a nappali szabad ég látványában.
De nem élvezhettem sokáig a csodálatos egyedüllétet. Most nem állatokra bízták az őrzésem, hanem emberekre. Közönséges földi halandókra, olyanokra, mint én. Legalábbis majdnem.
Elállták az utamat. Először nem tartottam veszélyesnek őket. Legalábbis nem tartottam veszélyesebbnek őket a farkasfalkáknál. De ezek emberek voltak, hűséges emberek. És azokat nehezebb lerázni, mint az állatokat.
Megpróbáltam elmenni mellettük, mintha nem is törődnék vele, hogy épp az utamban állnak, és nem álltak arrébb.
– Mi lenne, ha odébb mennétek? Nem lehet elférni tőletek – közöltem velük a nyilvánvalót, amit ők is tudtak.
– Innen nem távozhatsz élve! - közölte velem az egyik ember, akinek láttam a szenvedélyt csillogni a szemében.
Ezek most tényleg hűségesek azokhoz a megátalkodott vérszívókhoz?
Na jó, ne csináljátok ezt! Nem akarlak bántani benneteket!
Pedig muszáj lesz, ha ki akarsz jutni innen!
– Miért csináljátok ezt? Miért vagytok hűségesek Hozzájuk? - kérdeztem némi megvetéssel pillantva az ellenkező irányba, a vámpírok felé.
– Inkább Te miért csinálod ezt? Ők a kegyelmükbe fogadtak téged, és te mindig fájdalmat okozol, főleg az Istennőnek.
– Istennő? Ugye ezt most nem gondoltad komolyan? - kérdeztem hitetlenkedve.
– Nekünk az a feladatunk, hogy meggátoljunk a szökésben, és így is fogunk tenni. A kiút innen a holttestünkön át vezet!
Azzal felemelték fegyvereiket, és vicsorítva meredtek rám. Én meg csak pislogtam, hogy ezek most tényleg ilyen hülyék?
Nem tudtam elképzelni elég jó okot arra, hogy egy ember egy vámpírt szolgáljon. Lehet, hogy csak rossz volt a fantáziám, de hát ez van.
Felkészültem a küzdelemre. Mindenáron ki kellett jutnom a fogságból. Már elegem volt a vámpírokból egy életre. Úgy terveztem, hogy csak megsebesítem őket, hogy ne kelljen velük foglalkoznom tovább, de mint más sem, ez sem úgy alakult, ahogy terveztem.
Ők nekem jöttek, én megvertem őket, akkor jött egy másik, és az előzőek is visszajöttek. Nem álltak le. Törött végtagokkal is jöttek, igazi fanatikusok voltak, akik olyanok voltak, mint akik nem érzik a fájdalmat. Tehettem velük bármit, visszajöttek. Mindig visszajöttek.
Még le is ütöttem őket, de hamar felálltak. Kezdtem haragos lenni, és megtörtént a baj. Hirtelen úgy éreztem, hogy ezek az emberek árulók. Így megöltem őket, ráadásul fegyver nélkül. Persze nekik volt fegyverük, kardok, bárdok, ilyesmik. Mindenféle, amit fegyvernek lehetett használni. Nekem pedig ott voltak az ökleim, a lábaim és a fejem.
És győztem. Mindet megöltem. Voltak legalább tízen. Leginkább férfiak, de akadtak köztük nők is. A fanatizmus nem válogat.
Miközben már a szabadban jártam elgondolkoztam, hogy vajon miért hitték isteneknek a vámpírokat?
Bár ez nem is volt igazi kérdés. A vámpírok valóban rendkívüli képességekkel rendelkeztek. Talán ez tévesztette meg őket. Az egyszerű emberek könnyen befolyásolhatóak, ha valami olyat mutat nekik az ember, amit még nem láttak.
Megint útra keltem, immár harmadszor. Ez már a harmadik nagy szökésem volt, amibe nagyon furcsa volt belegondolni. Már vagy fél éve tartottak fogságban. De most elhatároztam, hogy bármi is történjék, nem hagyom magam újra fogságba ejteni.
Már órák óta gyalogoltam, amikor belefutottam egy ismerősbe. Nos, hogy megértsétek, hogy ki ez, egy kicsit vissza kell ugranunk az időben. Már említettem, hogy a vámpírok időről időre elvittek közülünk egy-két embert, csak úgy a támadásokon kívül is. Nos, az, aki szembe jött velem, az is eltűnt. Feltételeztük, hogy a vámpírok vitték el, de mint kiderült, valószínűleg nem így volt. Vagy legalábbis nem egészen így.
Megint a sűrű erdőben gázoltam, és valami ehetőt kerestem, amikor felfigyeltem a zajra. Tudtam, hogy közeledik valaki, ezért fedezékbe vonultam, hogy lesből vethessem rá magam. Úgy voltam vele, hogy felőlem aztán egy medve is lehet, én már azt is megeszem.
De amikor jött, és én rávetettem magam, már tudtam, hogy nem medve, hanem egy ember az. És amikor megláttam, hogy ki az, szóhoz sem jutottam a döbbenettől. Az eltűnt személyeket nem szoktuk viszont látni. Na jó, én is eltűnt személynek számítottam.
– Hát te meg mi a fenét keresel itt? - bukott ki belőlem, miközben még mindig rajta támaszkodtam, és a földhöz szorítottam.
– Hé ember, elengednél végre? Ugye nem szándékozol megenni? - próbálta oldani a feszültséget.
Elengedtem, és felálltam. Ő is így tett, sőt, még le is porolta magát. Tett néhány fáradt mozdulatot, és leült egy közeli kidőlt fa törzsére, onnan nézett engem.
– Hát nem a démonok raboltak el? - kérdeztem tőle meglepetten.
– De igen. Ez egy hosszú történet.
– Semmi baj, szívesen meghallgatom.
– Azért jó lenne előbb minél messzebb kerülni innen. Nem gondolod? - kérdezte. Valami nagyon nem tetszett nekem benne. Nagyon észrevehetően titkolt valamit.
– Akkor majd út közben elmondod. Gyere.
– Előbb pihenjünk egy kicsit. Tudod már napok óta fáradhatatlanul gyalogolok...
Ekkor elhallgatott. Amikor meglátta, hogyan nézek rá, inkább nem folytatta. Kezdett nagyon idegesíteni. Nekem úgy rémlett, hogy nem mindig volt ilyen. Bár nem ismertem mélyrehatóan, de olyan gyengének tűnt, legalábbis lélekben. Ugyan már, mikor jelentett gondot egy életerős férfinek egy kis gyaloglás, főleg ha veszélyben van?
Felállt, és jött velem szó nélkül. Feltűnően csendes volt. Ez nem tetszett. A népünknél az volt a szokás, hogyha valami nagy dolog történt az emberrel, és persze dicsőséges történet volt, akkor azzal éjt nappallá téve dicsekedett. Ő pedig elviekben a vérszívó démonoktól, a vámpíroktól szökött meg, és mégsem akar mesélni róla...
– Egyébként van ötleted, hogy merre lehet a falunk? - kérdeztem, hátha ő tudja.
– Igen, nagyjából. Pár napja sikerült rálelnem a megfelelő irányra.
– Nagyszerű – mondtam, majd egymást bámulva álltunk, és ki tudja mire, vártunk.
Legalábbis azt nem tudtam, hogy ő mire vár, mert azt tudtam, hogy én mire várok. Én arra vártam, hogy akkor mutassa az irányt, és ez neki nem volt elég nyilvánvaló.
Vajon mikor szökött meg a vámpíroktól? És mióta bolyong itt? Valami nagyon nem tetszett vele kapcsolatban. Nem állt össze a kép. De nem akartam azonnal ítélkezni. Örültem, hogy végre találkoztam valakivel a népemből, és ez vakká tett a tényekre.
– Akkor mi lenne, ha mondjuk el is vezetnél oda? - tettem fel a kérdést, mert rájöttem, hogyha nem ezt teszem, akkor sosem fog elindulni.
– Ó, hát persze! - kapott a fejéhez, és rögtön meg is indult az egyik irányba.
Nagyon zavartnak és idegesnek tűnt. Szétszórtnak tűnt. Gyakran megfeledkezett dolgokról. Vajon mit tettek vele a vámpírok?
Olykor már annyira sietett, hogy úgy tűnt, le akar rázni, máskor pedig olyan lassan ment, mintha félne a megérkezéstől. Az én kezem pedig az emberi őröktől csórt fegyverek felé kalandozgatott. Biztos ami biztos alapon, hogy felkészüljek a váratlanra.
Rossz érzésem volt. Afféle kilátástalanság. Testileg most szabad voltam, de úgy éreztem, valami rossz közeleg, és sajnos már tudtam, hogy nem sikerült még megszabadulnom a fogság veszélyétől. Sokkal nehezebb volt kiszabadulni a fogságból, mint hittem. Hirtelen megint úgy éreztem, mintha egy cellába lennék zárva. Egyáltalán nem volt meg a szabadság és az izgalom érzése, ami az előző két alkalomnál még megvolt. Vagyis eleinte még itt is megvolt, de aztán valahogy elmúlt.
Csak a veszélyt éreztem, de már késő volt, mert sötétedett. Tudtam, hogy valami borzalmas fog következni ezután.
– Milyen messze vagyunk még a falunktól? - kérdeztem gyanakvóan. Órákat sétáltunk, mégsem éreztem magamhoz közelebb az otthonomat.
– Már nem vagyunk messze – felelte elégedetten a társam.
Hazudott. Színtisztán éreztem. Én mindig megéreztem az ilyesmit. És nemsokára megint igazam is lett. Ugyanis a lombok közt megpillantottam az épületet, ahonnan megszöktem. Csapdába csalt. És én végig éreztem! De már nem volt mit tenni.
– Áruló, ezért most megfizetsz! - sziszegtem a fogaim közt, de lesújtani már nem volt időm, ugyanis valaki elkapta a kezemet.
Egy vámpír volt az.
– Nagyságos uram, teljesítettem a kötelességemet! - jelentette alázatosan a szolga, aki meghajolt a vámpír előtt. Undorodtam tőle, és szemközt is köptem, még így utoljára.
Tudtam, hogy már nem élem meg a másnapot. A vámpír intett a szolgának, hogy húzzon el, ő pedig engem berángatott az épületbe – megint.
Már kezdett nagyon elegem lenni mindenből. Már nem akartam más egyebet, csakis a szabadságomat, de azt bármi áron. Nem akartam úgy végezni, mint a tömlöcben rothadó hullák, sem pedig úgy, mint az emberi méltóságukat levetkőzött emberek. Játékszer pedig még annyira sem akartam lenni.
A vámpír durván betaszított egy tömlöcbe, és magamra hagyott. Egy szót sem szólt találkozásunk óta. De volt egy olyan érzésem, hogy Amunetért ment. Tudtam, hogy ezt nem úszhatom meg következmények nélkül.
Leültem a cella egyik sarkába, és vártam. Hátamat a cella falának döntöttem, ami hideg volt, mint mindig, a tavaszi langyosság ellenére.
Talán fél órát várhattam, nem tudom pontosan, mert ahogy felhúzott térdemre hajtottam a fejemet, elbóbiskoltam.
Hirtelen egy csapódásra ébredtem fel. Egyből fel is kaptam a fejemet, és megpillantottam Amunetet. Nagyon nehéz lett volna bármilyen kifejezést leolvasni az arcáról. Talán haragudott?
Besétált, és bár most már leginkább csak a sziluettjét láttam a sötétben, láttam ahogy karba teszi a kezét. Tehát haragszik. A karba tett kéz egy nőnél nagyon rossz jel. Ez azt jelenti, hogy már vitatkozni sem hajlandó.
Talán utált. Ki tudhatja ezt pontosan?
– Szia – szólítottam meg. Próbálkoztam. Nem tetszett, hogy ennyire haragszik.
Nem válaszolt, csak rám villantotta szikrázó szemeit. Talán a harag lángjait láttam benne.
Felálltam. Kihúztam magam, ahogy azt egy méltóságteljes emberhez illik.
– Hagyjuk ezt abba. Elegem van. Nem leszek többé rab! - mondtam egy kicsit élesen, de nem kiabáltam.
– Ezt nem hiszem el Will! Már megint elhagytál! Mindig elhagysz! Én a szívemet adom neked, te pedig rám sem hederítesz... ez több a soknál! - fakadt ki hisztérikusan.
Nem értettem, hogy mire megy ki ez az egész. Miért nem képes megérteni? Miért tesz úgy, mintha az lenne a normális, amit ő csinál, mintha neki lenne igaza? Talán a feje tetejére állt a világ?
Nos, úgy tűnt, hogy vámpíréknál ez normális. Náluk ez így működik. Elrabolnak valakit, kényszerítik, hogy tegye, amit ők akarnak, aztán ha véletlenül megszökik a rab, vagy harcol az igazáért, akkor ő a rossz. Akkor a vámpír a szegény és ártatlan áldozat.
Na hagyjuk már! Tényleg kezdett kihozni a sodromból. Vissza akartam jutni a saját világomba, ahol minden úgy van, ahogy nekem az normális.
– Nem engedlek el! Túl fontos vagy nekem! Vagy az enyém leszel, vagy senkié! - most már ordított.
– Jó! Tudod mit? Fejezzük ezt be itt, és most! Gyere, és ölj meg! - már én is kiabáltam. Csak lenne már végre vége!
– Nem akartam ezt tenni, de úgy tűnik, hogy más módszerekhez kell folyamodnom!
A hangjában volt valami rémisztő. Mindketten dühösen fújtattunk, de míg az én dühöm nagyon is emberi volt, addig Amuneté dermesztően természetfeletti.
Nos, addigi életem során már számos alkalommal lepergett az életem a szemem előtt, ezért akkor már őszintén reméltem, hogy ez alkalommal nem a sajátomat fogom látni, de csalódnom kellett. Volt ebben valami döbbenetes előérzet. Nem álltam a halál szélén, mégis éreztem, hogy most aztán elkövetkezik.
Aztán megtörtént az a borzalmas pillanat, aminek nem lett volna szabad megtörténnie. A hiba.
Hirtelen már csak arra eszméltem, hogy a hideg földön fekszem, Amunet pedig épp a nyakamba mártja hosszú, éles szemfogait, és a véremet szívja.
Minden olyan gyorsan történt! És ugyanakkor gyászos lassúsággal. Bár Amunet mozgása olyan gyors volt, hogy fel sem bírtam fogni, minden utána következő pillanat olyan volt, mintha egy örökkévalóságig tartott volna. És csak néhány perc volt.
Nagyon erős tehetetlenséget éreztem, nem bírtam mozdulni, pedig akartam. Ezt a harapása okozta volna? Nos, a későbbi tapasztalataim szerint igen.
Ez egy rettenetesen kellemetlen érzés volt. De mégsem volt annyira rossz – legalábbis először.
Volt bennem valami furcsa nyugalom. Vajon minden áldozat ezt érzi, mielőtt kiszívják a vérét? Tudtam mozgatni az ujjaimat, meg tudtam rándítani a lábamat, de mozdulni nem bírtam. Valami ösztön tartott vissza. Amunet jó helyre harapott. Áldozatbénítás.
Én pedig vesztettem az erőmet. Minden egyes korttyal gyengébb lettem, és őt tápláltam. Ez annyira bizarr volt – legalábbis akkor. Egy embernek.
A béke, ami szétterjedt bennem, egyre erősebb volt. Arra késztetett, hogy adjam fel. De én nem akartam feladni. Mozdulni akartam, de nem tudtam. Fáradt voltam. Szemeim le – le csukódtak.
Nem, nekem ébren kell maradnom! - gondoltam. Nem akartam elaludni, mert féltem, hogy soha többé nem ébredek fel.
És ahogy ott feküdtem a hideg kövön, rájöttem, hogy Amunet már nem szívja a véremet. Rettenetesen fáztam, és mozdulni akartam, de nem tudtam. És nemhogy csak nem tudtam mozogni, de még a tagjaimat sem éreztem. Nem éreztem semmit!
Ijesztő érzés volt érzéketlen rongybabaként feküdni a hideg kövön, tudva tudván, hogy hiába lenne ott mellettem egy meleg takaró, nem lenne elég erőm ahhoz, hogy odanyúljak és elvegyem, ezzel is enyhítve a kegyetlenül dermesztő hideget.
Nem tudom, hogy meddig feküdhettem ott így. De Amunet fölém hajolt, és suttogott a fülembe. A halállal kapcsolatban. Talán valami olyasmit, hogy tényleg ezt akarom-e? Meghalni csak így. De nem emlékszem, hogy mit válaszoltam erre, vagy hogy egyáltalán válaszoltam-e.
Aztán éreztem, hogy valami az ajkamhoz ér, és belefolyik egyenesen a számba. Tüzes íze volt, hasonlóan, mint az alkoholnak, de valahogy mégis más. Akkoriban biztosan nem tudtam volna szavakba önteni az ízét.
És ahogy folyt belém a tüzes folyadék, úgy múlt el a testem érzéketlensége is. Éreztem, hogy élek, és többet akartam. Valami meleg, égő érzés fogta át a testemet, ami valahogyan rendkívül kellemesnek hatott, és éreztem, hogy van erőm. Megint tudtam mozogni!
De az ivást nem bírtam abbahagyni, sőt, nem is akartam. Egész testemben, minden vágyamban kielégülést éreztem. Nem is lehettem volna jobban.
Ez egy hasonlóan nehezen leírható extázis élmény volt, mint a szexuális aktus. Csak jobb és erősebb. Egész testre, lényre kiható érzés. Nyugalom, boldogság, minden. A fényt ittam magamba és a gyógyulást.
És a fénnyel együtt még egy csomó minden ömlött belém. Amunet lénye ömlött át belém. Ott voltam a kőpadlón, és Amunet vérét ittam a nyakából, miközben átöleltem, és ő is magához ölelt, de közben máshol is voltam.
Egy tengerparton voltam. Gyönyörű fehér homokos tengerparton, nappal lágy szellő érintette arcomat és a tenger illatát hozta magával. Táncoltam a gyönyörűségtől, a boldogságtól, annyira gondtalan voltam!
De nem én voltam az, hanem egy kislány. Egy gyönyörű fekete hajú, fekete szemű kislány, aki a családjával élt ott a közelben.
Aztán változott a kép. A kislány megnőtt, és egy gyönyörű nő lett belőle, hercegnő. Hozzáadták egy vadállathoz, de ő továbbra is jó maradt, tiszta. Mindenkiben megtalálta a jót. A szerettei, a barátnői a szolgálói között, mert őt szerették a szolgálói, azt tanácsolták, hogy mérgezze meg az uralkodót, és majd feltüntetik balesetnek. Nem lesz semmi baj.
De a lány nem ment bele ebbe. Ő jobb volt ennél.
Aztán bekövetkezett a tragédia. Az uralkodó rejtélyes körülmények között elhalálozott, és a lányt vádolták a gyilkossággal. A birodalom uralkodó nélkül maradt, és lerohanta egy másik birodalom.
A lány sorsa kínkeserves lett, királynéból rabszolga lett. Neki kellett végeznie a legalja munkát.
Majd egy napon, amikor kint járhatott a szabadban éjszaka, ami már akkor is veszélyes volt egy nő számára, találkozott egy különleges alakkal.
Majd egyre közelebb kerültek egymáshoz. Összejártak, szeretkeztek, egyesültek. A lány odaadta magát egy szörnyetegnek – megint.
Csak ahogy kezdtek kitisztulni előttem a dolgok jöttem rá, hogy a lány Amunet volt, és emberi életének fontosabb pillanatait láttam.
Aztán erőszakosan vége szakadt a pillanatnak, és én megint csak a földön feküdtem, és próbáltam összeszedni a gondolataimat.
Nagyon furcsán éreztem magam. Valami mocorgott bennem. Éreztem, hogy változom, és ez megijesztett. Nem tudtam, hogy mi történik velem, csak elfogott az izgalom, a változás izgalma, és az ezzel együtt járó félelem.
Mindenem bizseregni kezdett. Majd valami zúgni kezdett a fülemben, eltompult a hallásom, utána pedig robbanásszerűen jöttek vissza a hangok a környezetből, én mégsem bírtam kivenni semmit. Talán motyoghattam valamit, valami olyasmit, hogy mi történik velem? De ennek nincsen jelentősége.
Aztán a látásom homályosult el, elsötétült a kép, és rettenetes, kínzó élességgel jött vissza, amit szintén nem bírtam felfogni. Az agyam kikészült a sok változástól, belassultam.
Majd észrevettem, hogy karmaim nőttek a kezeimen, és a lábaimon is. De belül is változtam, mindenütt. Úgy rémlik, hogy a mellkasomat karmolásztam, mert éreztem, hogy valami nagyon nem stimmel, de azonnal begyógyultak a sebeim.
Aztán következett csak a legrosszabb. Elkezdtek kinőni a szemfogaim. Először csak meghegyesedtek, ami nagyon szúrt, de aztán elkezdek megnőni, én pedig egyre erősödő pánikot éreztem.
Nos, hogy tisztázzuk a dolgokat, nem tudtam, hogy egy ember képes átváltozni vámpírrá. Ezt senki sem tudta, csak a vámpírok. És az átváltozás részleteire is csak később bírtam visszaemlékezni, ahogy egy balesetet szenvedett ember is csak később tud visszaemlékezni bizonyos dolgokra. Na de ne ugorjunk ennyire előre.
Nagyban átváltozóban voltam, és a szemfogaim is szép lassan megváltoztak, miközben én semmit sem bírtam felfogni a környezetemből. Ez olyan felemás érzés volt. Akkor pokolinak éltem meg, de így utólag a változás egész kellemes volt. Vagy ez is olyan, mint egy nőnek a szülés, hogy nem bír rendesen visszaemlékezni a fájdalomra, amit akkor érzett?
Aztán hirtelen megint nyugalom lett úrrá rajtam, és elterültem a földön. Hirtelen elemi álmosság lett úrrá rajtam, majd elsötétült a világ a szemeim előtt.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Na írjad ;)