Amikor felébredtem mérhetetlenül boldog voltam. És nyugodt, ami azt hiszem együtt járt a boldogsággal. Hihetetlen megkönnyebbülést éreztem, habár nem tudtam, hogy miért.
Egy sötét cellában voltam, mint mindig, és habár nem emlékeztem rá, hogy hogyan kerültem oda, valahogyan mégis ismerős volt.
De mégis szabadnak éreztem magam. Késő este volt, én mégis megszöktem. Kinyitottam a cella ajtaját, ami könnyebben ment, mint gondoltam, és kilógtam rajta, még az épületből is könnyedén kiszöktem, és mérhetetlenül boldog voltam.
A kinti világ sokkal lenyűgözőbb volt, mint emlékeztem rá. Minden olyan élő volt! És mindent láttam. A rovarokat, amik a növényzet között megbújtak, a fák lombjaiban alvó madarakat, a kis rágcsálókat a földön, és még az azokat figyelő baglyot is.
De ugyanígy láttam a fák lombjait alkotó levelek erezetét is, pedig méterekre voltam tőle. A színeket is kitűnően láttam, pedig éjszaka volt. Bár ez még ott hirtelen nem tűnt fel. Vagy legalábbis nem volt fontos.
Még a kövek is élőnek látszottak, és a por is a földön és levegőben egyaránt. Olyan volt, mintha az egész világ hirtelen táncra perdült volna a szemeim előtt. Mint egy jó beszívás.[1] Akkor és ott hirtelen meg voltam győződve róla, hogy valamilyen gyógynövény jótékony hatása alatt állok.
És a hangok! Parányi neszezések halk szimfóniáját hallgattam, de nem volt zavaró, vagy hagos, inkább csak kellemes alapzaj. És mintha dalra fakadt volna a lágy szellő a fák ágai között.
És a számos tavaszi illat, amit ez a kellemes kis szelecske hozott magával! Mindenféle állat és növény különféle aromája. Igen, ez is kellemes volt. Valahogy természetes.
Mezítelen lábam alatt éreztem a talaj enyhén nedves érintését. Kellemes volt, valahogy álomszerű, de mégis valóságos. Éreztem, hogy élek!
A felfedezések első hulláma csupán néhány másodpercig tartott. Beszívtam a friss levegőt, és továbbindultam. Most kellett szöknöm, amíg tudtam!
Bevetettem magam az erdőbe, és futottam, ahogy bírtam. Annyira szabadnak éreztem magam, olyan könnyen ment! Olyan gyorsan haladtam, mintha semmi sem létezne már a világon, ami megállíthat.
Aztán megváltozott valami. Mérhetetlen csábítást éreztem, hogy egy bizonyos irányba menjek, mintha valami húzott volna. Éreztem, hogy rettenetesen ki vagyok éhezve valamire, és a felhőtlen boldogság buborékja hirtelen kipukkadt. És átvette a helyét a mérhetetlen vágy, és egyfajta furcsa új keletű izgalom.
Rettenetesen be voltam gerjedve. Elképesztő sebességgel vágtattam a fák között, és gyorsan embereket pillantottam meg. Ráadásul falum béliek voltak! Nem voltunk már messze a falutól. Ez nagyon megörvendeztetett.
Rendkívül örült a lelkem ennek a találkozásnak. Oda akartam menni, üdvözölni akartam őket, és elmondani, hogy nem esett semmi bajom, és hogy sikeresen megszöktem a démonok karmai közül. Igen, el akartam nekik mesélni mindent, a szökési kísérleteimet, amit tapasztaltam velük kapcsolatban, a harcaimat. Olyan szívesen átöleltem volna őket, megérintettem volna őket, hogy lássam, valódiak-e, vagy megint csak képzelődöm, mint oly sokszor fogságom idején.
De nem ezt tettem. Gyors futásból csendes lopakodásra váltottam. Figyeltem a mozdulataikat. Még a legapróbb rándulásaikat is előre ki tudtam számítani. Na ez volt csak igazán izgalmas! Egyre csak elhatalmasodott rajtam az érzés. Nem voltam ura magamnak.
Még közelebb lopództam hozzájuk. Még csak nem is sejtették, hogy ott vagyok, és figyelem őket. Gondtalanul beszélgettek teljesen általános dolgokról. Élték az életüket.
Én pedig hirtelen megfeszültem, és teljes erőmből elrugaszkodtam a helyemről.
Teljes önkívületbe estem az elragadtatástól. Megszállottan nyeldekeltem. Rémlik, hogy kétségbeesett kiáltásokat hallottam, de abban a pillanatban nem érdekelt. Megint úrrá lett rajtam a teljes nyugalom érzése. Beteljesültnek éreztem minden egyes vágyamat, ami valaha megfordult a fejemben. Minden tökéletes volt abban a röpke pillanatban. Semmi sem ronthatta el... aztán hirtelen vége szakadt. Elengedtem a hullát, az pedig a porba hullott. De nem törődtem vele. Csak többet akartam a gyönyörből.
Megint vadászni kezdtem. A vér felfokozta érzékeimet. Simán kiszagoltam őket a levegőből. Egy ragadozó kecsességével és gyorsaságával mozogtam az erdőben, mígnem levadásztam az összes halandót, akit találtam.
Szívtam a vérüket, csontig karmoltam a testüket a gyönyörtől. És puszta vágyból téptem ki szívüket, zúztam össze csontjaikat. Gyilkos ösztöneim már nagyon jól működtek.
És csak miután elmúlt az első szenvedély, az elragadtatás, jött a felismerés.
Mit is művelek én itt tulajdonképpen? Gyilkoltam. Véres szájjal álltam az erdőben nem messze a falumtól, és körülöttem általam meggyilkolt emberek holttestei feküdtek.
Akkor jött az első rémület. Mi ez az egész? De hát én vért ittam! Emberi vért!
Végigmértem magam. Láttam hosszú karmaimat fehér kezemen, és a szemfogaimat is megtapogattam. És akkor jött a felismerés, hogy én vámpír lettem!
Mint azt már korábban említettem, akkoriban nem sok ember tudta, hogy ez egyáltalán lehetséges. Úgy hittük, hogy minden démonnak születni kell. Az emberek is születnek, hát akkor a démonoknál miért ne így lenne? Születnek, vagy már eleve vannak, az idők kezdete óta.
Én pedig vámpír lettem, de fogalmam sem volt, hogy ez hogyan lehetséges. Aztán megint úrrá lett rajtam az a bizonyos izgalom. Erősnek éreztem magam, határtalannak! Igen, és szabad voltam! Az, hogy démon lettem, azt jelentette, hogy már nem kellett félnem a többiektől.
És volt még valami, ami egy kicsit azért zavart. Nem bántam, hogy megöltem azokat az embereket. Nem értettem, hogy miért, de valahogy így tűnt természetesnek. Nyugodt voltam megint. A kezdeti rémületet felváltotta a tervezés.
Egyértelmű volt, hogy új életet kell kezdenem. De még véres voltam, így aztán eldöntöttem, hogy inkább megszabadulok a bizonyítéktól, mielőtt jobban belevetem magam a sokaságba.
…
A víz hűvössége meglepően jólesett. A hideg olyan erősséggel bizsergette meg vadi új érzékeimet, hogy majd' belejajdultam. Egyszerre volt nagyszerű, és kellemetlen. Vagy talán pont emiatt a kellemetlenség miatt volt kellemes? Mindenesetre egyre jobban éreztem, hogy élek.
Mióta tudatosodott bennem a változás, egyetlen pillanatra felvillant előttem a kérdés, hogy vajon élőnek számítok-e? Hiszen a vámpírok halottak. Legalábbis ezt mondták. De ott a hideg tóban valahogy nem így éreztem, sőt, minden érzésem felfokozódott. Ez egy igazán nagyszerű teljesítmény egy halottól, nem igaz?
És mindeközben gondolkoztam, hogy mit fogok tenni. Úgy igazából nem sok dolog jutott eszembe. Végül úgy döntöttem, hogy visszamegyek a falumba, lesz, ami lesz. Majd valahogy megpróbálom titokban tartani. Nem lehet lehetetlen...-legalábbis akkor még ezt gondoltam.
A ruháimból is kiöblítettem a vért. Még mindig fújt a szél. Miután kijöttem a vízből, magamra öltöttem a nedves ruháimat, és olyan gyorsan futottam körbe-körbe, hogy megszáradtak a ruháim.
Nagyon élveztem a sebességet. Még csak el sem szédültem. Pont akkor és ott álltam meg, amikor akartam. Úgy éreztem, hogy ura vagyok a képességeimnek. Pontosan tudtam, hogy mit csinálok.
…
A faluba érve tapasztaltam, hogy sok minden megváltozott a fél évnyi fogságom óta, de igazából mégsem változott semmi. Amikor megláttak az emberek, nagyon megbámultak. A mi falunkban éjszaka is zajlott az élet. Az éjszakának külön kultusza volt nálunk. Nagy utcai tüzekkel világítottunk és fáklyákkal, amiket bárhová kitűzhettek az emberek, de sokan mégis inkább kézben tartották. Olyan volt az akkoriban, mint manapság a zseblámpa.
Nos, ha egy vámpír teleszívja magát vérrel, az embereknek nehezen tűnik fel, hogy a vámpír nem közülük való, hacsak nem ismerték amikor még nem volt vámpír, mert akkor igenis feltűnő.
Sok mindenre gondoltam a visszatéréssel kapcsolatban, de a feltűnő változásra nem. Vagyis nekem nem tűnt fel, hiszen az én szememnek minden megváltozott. De amikor ott sétáltam az emberek között, mindenkinek rám tapadt a szeme.
Tudtam, hová kell mennem. A vezetőhöz. A visszatérést nem úszhattam meg feltűnés nélkül, hiszen még senki sem tért vissza a vámpírok fogságából, pláne nem ennyi idő után.
Voltak, akik elég bátrak voltak, hogy odajöjjenek hozzám.
– Hála a szellemeknek, hogy visszatértél! Amíg nem voltál itt, senki sem kommunikált a szellemekkel, és senki sem tudta megkérni őket, hogy áldják meg a termést! Csak nagyon keveset tudtunk vetni idén, mert a hideg tönkretette a magokat, az állatainkat pedig betegségek tizedelték! Úgy örülünk, hogy újra itt vagy! - mondták az asszonyok már-már hisztérikusan.
– Hát persze, mostantól kezdve minden sokkal jobb lesz! - mondtam nekik mosolyogva, persze óvatosan, hogy a fogaimat ne lássák meg.
A harcosok pedig messziről méregettek, szúrós szemmel. Én rájuk mosolyogtam, majd magabiztosan a vezető felé vettem az irányt. Persze a szállása előtt elállták az utamat a személyi testőrei. A vezetőt ugyebár nem látogathatta meg csak úgy akárki.
De nekem nem volt időm holmi idétlen szócséplésre. Nekem a vezetővel kellett beszélnem. A testőrök pedig mintegy varázsütésre félreálltak az utamból. Hát jó, nem mondom, ez furcsa volt, de nem zavart. Mindig jöhetett az ilyesmi.
Beléptem, és szembesültem a vezetővel, ahogy ott ült azon a bútordarabon, ahogy mindig is tette. Nagyon meglepettnek tűnt, amikor meglátott. Nem számított rám, arra pedig ami velem történt végképp nem. Egyből látta rajtam a változást. Nem tudta pontosan, hogy mi változott, de neki sem tetszettem.
Persze nem voltunk kettesben. Még sok más testőr, személyes szolga is körbevette, de azok nem csináltak semmit.
– Megérkeztem! - tártam szét a karjaimat vigyorogva.
– Hogy kerülsz ide? - kérdezte ingerülten, miután szóhoz jutott.
– Egyszerűen. Bejöttem.
– Hol voltál eddig?
– A vámpírok fogságában. Fél éven át. És most végre sikerült megszöknöm.
– Te a vámpírok fogságába estél? Na nem mondod? Onnan senki sem szökött még meg, bizonyítsd!
– Na várjunk, te nem hiszed el, hogy ott voltam?
Azt hittem rosszul hallok. Hiszen mindenki tudta, hogy a vámpírok elraboltak!
Na mi van, a nagy mágust is elrabolták a vámpírok? Mégsem vagy annyival jobb nálunk, igaz? - kérdezte röhögve, és a többiek is vele nevettek, leginkább félelemből. Na igen, a csürhe népség mindig az erősebbik pártját fogja.
Ideges lettem. Hirtelen elöntött a harag. Ő pedig csak nevetett, és nevetett... Kinevette a fél évig tartó szenvedésemet a vámpírok karmai között. Kinevette az éhezésemet, a lelki gyötrődésemet, a sikertelen szökési kísérleteimet, és hogy elveszítettem az emberségemet. Persze ő ezekről a dolgokról mit sem tudott, egyszerűen csak nevetett.
Én meg hirtelen megelégeltem, és nekiugrottam a torkának. Mindenki megdöbbent, de én ott szívtam a vérét mindenki előtt, és átéltem az extázist. Arra a néhány pillanatra a mennyben éreztem magam. Megint megkönnyebbültem, és hihetetlenül boldog lettem. Megint megszűnt a világ körülöttem, és csak akkor tértem vissza, amikor a szíve már az utolsókat dobbantotta.
Meghalt. Holtan csúszott le a földre, mint bárki másnak a holtteste, de ő a vezetőnk volt. Volt. A többiek pedig néma csöndben, elszörnyedve néztek rám, de nem mozdultak. Nem bírtak mozdulni. Nem akartam, hogy mozduljanak.
Tudták, hogy vámpír vagyok, de mégsem menekültek el, pedig még mindig vérvörös szemekkel meredtem rájuk, a szám pedig véres volt az imént elfogyasztott vezetőnktől.
Hirtelen rájöttem, hogy én tartom őket sokkban. Az én akaratom miatt állnak még mindig egy helyben ahelyett, hogy fejvesztve rohannának körbe-körbe.
Elmosolyodtam, és lenyaltam a számról a vért. Tetszett a helyzet. A kezemben voltak, és éreztem magamban az erőt, hogy most aztán valami jelentőset tehetek, és muszáj lesz elfogadniuk.
Kihúztam magam, majd teljes mellszélességgel kijelentést tettem.
– Mostantól kezdve én vagyok az új vezetőtök!
Senki sem szólt semmit. Még mindig megrendülve néztek rám, de engem nem hatottak meg vele. És a szomjamat sem oltotta el teljesen a kiszívott vezető, így odasétáltam hozzájuk, és megragadtam valakit, akit szintén megöltem.
A nép hamar elfogadott vezetőjének. Nem sokkal később, hivatalosan is kijelentettem, hogy a vezetőjük vagyok, és hogy az elődöm „rejtélyes körülmények között elhalálozott”. Nem merték vitatni, persze a pletykák terjedtek, ezt nem állíthattam meg.
És minden nap ennem kellett. Gyilkoltam, és persze onnan vettem el az élelmet, ahonnan a legkézenfekvőbb volt, azaz a népem tagjait ettem meg. Ezt sem nézték olyan jó szemmel, de nem tehettek semmit. Nem bírtak tenni semmit.
…
Egy nap megtámadott minket egy ellenséges falu. Megtudták, hogy nálunk véres vezetőváltás volt, és abban reménykedtek, hogy nem vagyok elég jó vezetőnek. Nos, a támadás tényleg váratlanul ért, de én sem akkor jöttem ám le a falvédőről.
Nappal néhány emberem felébresztett. Azért voltak olyanok, akik tényleg őszinte odaadással szolgáltak, talán a jutalmukat várták érte.
Nagyon nehéz volt nappal talpra állnom, ugyanis a vámpírösztönök teljes erőbedobással húztak vissza egy sötét helyre. Viszont az embereim tájékoztattak, hogy egy ellenséges sereg áll a falu határában, és azt várják, hogy én, mint vezető, diplomáciai kapcsolatot létesítsek velük, és adjam meg magam az egész népem nevében.
Amikor ezt meghallottam, elkapott a nevetőgörcs. Teljes tüdőmből hahotáztam, az embereim pedig aggódva néztek rám. Ők ezt nem találták ennyire viccesnek.
– No lám csak, ma már egy egész sereg szeretne a vacsorám lenni? - kérdeztem két teljes tüdős nevetés között, de választ nem vártam rá.
Fel is öltöztem, majd reflexből mentem is volna ki, de ahogy kinyúltam, a nap megégette a kezeimet. A fájdalom váratlanul ért. Mondhatni sebezhetetlennek hittem magam, ezért nagyon meglepett, hogy megégtem, de aztán eszembe jutott, hogy mindenestül vámpír lettem, tehát a nap sújtása rám is érvényes.
Hát ez olyan szomorú volt. Hangosan szitkozódtam, miközben visszahúzódtam, és magamra kaptam még néhány rétegnyi ruhát, hogy jobban takarja a bőrömet. Mert ugyebár nekem most az ellenség követeihez kellett mennem, a népem nevében.
Szerencsére találtam elég hosszú ruhát, hogy mindenemet alárejthessem. Így hát el is indultam az úton, ami nappal vámpírként fájdalmasan hosszúnak bizonyult.
Ahogy kimentem a napra, hirtelen rosszul lettem. Borzasztóan fáradt lettem, erőtlen, és elképzelhetetlenül égett a fejem meg a hátam is.
Látni pedig alig láttam. Vakított a ragyogó tavaszi napsütés. Borzasztóan fájt tőle a szemem is, pedig mindvégig a földet néztem, és csak hébe-hóba tekintettem föl, hogy lássam, hová megyünk, mert ugyebár díszkíséretem akkor is volt.
Odaértünk, és beültünk egy kisebb kuckóba. Jobbnak láttuk zárt fedél alatt tárgyalni. Amint beértünk a fedett térbe, máris jobban éreztem magam. Mintegy varázsütésre jobban lettem, visszatért az erőm, és a folyamatos pánik szorító érzése is alábbhagyott, habár nem múlt el teljesen.
Igen, a vámpíroknak van egyfajta riasztó ösztöne, ami jelez, amikor nappal nem elég biztonságos helyen pihenünk. Vagy amikor nappal járkálunk, ami ugyebár elég ritka. Nem nagyon találkoztam még olyan vámpírral, aki ilyet csinált rajtam kívül.
– Tehát mi a fenét akartok itt? - tértem rögtön a tárgyra. Nagyon gyanús volt nekem a helyzet. Honnan tudhatták meg, hogy pont most kell jönniük?
– Adjátok meg magatokat. Hivatalosan. Ez a hely most már a miénk! - közölte az ellenséges ember, akivel tárgyaltam. Tudtam, hogy nem ő az ellenséges törzs vezetője. Azok ilyenkor sosem jönnek el. A mi népünk vezetője sem ment el egy átlagos hódításra.
– No és mi lesz, ha nem tesszük? - kérdeztem vigyorogva.
– Akkor lerohanunk benneteket, és mindenkit megölünk – felelte összeszűkült szemekkel, és közelebb hajolt hozzám, úgy állva tekintetemet.
Én is közelebb hajoltam hozzá, és immár csak néhány centis távolságból néztünk egyenest egymás szemébe.
Majd valami elterelte a figyelmemet. Az illata valami fenséges volt. Nem bírtam tovább a szavaira koncentrálni, és a figyelmem is a szeméről a nyaki verőerére tévedt.
Szinte láttam a vért átfolyni az ereken, az illata meg egyenesen bódító volt. Szomjaztam. Csak a szívének dobbanásait hallottam. Láttam, hogyan gyöngyözik az izzadtság a nyakán...
Aztán hirtelen arra eszméltem, hogy teljes csönd van. Senki sem szólt egy szót sem. Viszont mindenki engem nézett.
Nem bírtam tovább türtőztetni magam. Nekem innom kellett ott abban a minutumban. Hirtelen megragadtam a velem szemben ülő vállait, úgy hogy a karmaimat is belevájtam, amit persze riadt ordítás kísért, majd nekiestem a nyakának.
A vér íze egyszerűen mennyei volt! Megint lényegtelenné vált minden, ami körülvett, csak az extázis, a végtelen elragadtatás érzése maradt.
Kinyitottam a szememet, és láttam a szörnyülködést a körülöttünk lévőkön, de nem tudtak tenni semmit. Erősen szuggeráltam őket, hogy ne mozduljanak, és ők nem mozdultak!
Aztán arra gondoltam, hogy essenek térdre, és megtették! Rájöttem, hogy mindenki azt teszi, amit én akarok, amíg sikerül őket megbűvölnöm.
Amikor végeztem áldozatommal, meghalt. Ajkaimon még ott volt a vére, de azt is lenyalogattam. Újra úrrá lett rajtam az izgalom. Ölni akartam. Megint, újra és újra. Úgy éreztem, hogy a világ összes hatalma nálam van.
De kinéztem az ajtón, és láttam az égető napot. Óvatosnak kellett lennem. A velem egy fedél alatt lévő halandók csak azért nem bántottak, mert a hatalmam alatt álltak. Tudtam, hogyha eleresztem őket, akkor megölnek. Vagy legalábbis megpróbálják.
Tudtam, hogy meg kell ölnöm valamennyit. De ez nem zavart, hiszen amúgy is gyilkolós kedvemben voltam, ezért rávetettem magam az ellenségre. Nem is tudom, hogy mennyivel végeztem, mire a megmaradtak felfogták, hogy jobb ötlet lenne menekülni.
Vagy talán csak azért menekültek el, mert én megengedtem nekik? Ezt már a fene sem tudja, de már nem is érdekes. Akkor sem volt az.
Elégedetten fejeztem be a táplálkozást, és láttam, hogy a kezeim már szépen meg is gyógyultak. Szerencsére nem égettem meg magam nagyon, vagy legalábbis nem annyira, hogy komoly nyoma maradhasson.
A holttesteket otthagytam, ahol végeztem velük, nem akartam még ezzel is bajlódni. Tudtam, hogy úgyis eltakarítják majd azok, akiket zavar.
Az adrenalin teljesen elárasztotta a testemet. Hatalmas izgalomban voltam. A nap nagyon magasan járt, és az égetés veszélyével fenyegetett. Még nagyon szokatlan volt ez az új veszély.
Nem mehettem vissza az emberekhez. Most nem bízhattam meg bennük, így bevetettem magam az erdőbe. A fák sok árnyékot adtak, így sokkal jobban éreztem magam, és jobban is láttam, mert a nap nem vakított el annyira.
Ahogy megfelelően távol értem mindentől, elkezdtem ásni, és meg sem álltam addig, amíg elég mélyre nem értem.
Ahogy befeküdtem, éreztem a föld hűvösét, ami megnyugtatott, és hamar elálmosodtam. Úgy éreztem, hogy hazatértem, biztonságba, és a nappal okozta adrenalinlöket hatása is kezdett elmúlni.
Még elalvás előtti utolsó gondolataim elkalandoztak arra, hogy vajon most mit gondolhatnak rólam a társaim? Szívesen fognak viszont látni, vagy túl sok volt ez nekik?
…
Amikor felébredtem, már nem érdekelt, hogy mit fognak szólni hozzám. Úgy tűnt, a nappali alvás során megnyugodtam, vagy beletörődtem. Lényegében mindegy volt.
Még látszottak a nap utolsó sugarai a szemhatáron, amikor kiástam magam a földből. Nagyon furcsa érzés volt így előbukkanni a föld alól, de ezzel sem törődtem sokáig.
Szomjas voltam, és a szomjúság mindent felülírt.
Megint egy ragadozó kecsességével és vadságával csaptam le áldozataimra, amint beértem a faluba. Valahogy mindig akadt fogamra való falat. Tudtam, hogy mit gondolnak rólam a falusiak. Rettenetes szörnynek tartottak, aki rettegésben tartja őket. Igen, engem a volt varázslójukat, és vadi új vezetőjüket egy sorscsapásnak tartották. Hát ez van. Változnak az idők.
De engem ez sem keserített el. Nem mertek nyíltan szembeszállni velem, és ez adott egy kis előnyt. A saját vezetői szállásomon sétálgattam a gyönyörű holdvilágnál, és gondolkoztam. Tudtam, hogy mi hiányzik, vagy inkább mi minden hiányzik a mostani életemből, és azt is, hogy ezt valahogy pótolnom kell.
Illetve akkor támadt egy borzalmas ötletem. Persze akkor még nem tudtam, hogy borzalmas, akkor zseniális ötletnek tűnt. Társat akartam csinálni. Nem is egyet. Úgy döntöttem, hogy az egész falut magam mellé állítom, és majd az ellenségeinkből fogunk élni. Egy falu, ahol csakis vámpírok élnek... Felvillanyozott a gondolat. Nem bírtam betelni vele.
De volt még valami. Mióta vámpír lettem a szomjúsággal együtt más vágyak is magasra kúsztak bennem. Soha nem érzett hévvel vágytam a női társaságra, pontosabban egy kis kellemes időtöltésre. Persze visszafogtam magam. Már így sem volt jó hírem, mert a vámpír az mégis csak vámpír, de most már ez sem számított. Tudtam, hogy mindent meg fogok oldani, csak idő kérdése.
Végül magamhoz hívtam azt, akiben a legjobban bíztam, és mindenki mást kiküldtem rezidenciámról. Nem a szemük előtt akartam megtenni. Manapság ez már nem zavarna, bárki előtt megtenném, hogyha szükséges, de akkor és ott még nem voltam biztos a dolgomban. Nem tudhattam, hogy sikerül-e elsőre. Mondhatni nem akartam beégni mindenki előtt.
A kiszemeltem feltétel nélkül hitt bennem, a hatalmamban, és mindenben, amit csak mondtam. Visszatérésemet, még ilyen formában is, egyfajta kinyilatkoztatásnak hitte. Nem volt gondom vele. Ezért rajta akartam kipróbálni először. Tudtam, hogy ő megértő lesz, és hajlandó szolgálni a célt. Az én nagyszerű, új ötletemet.
Szemében lángolt a fanatizmus tüze. Egy kicsit talán félt, de sokkal inkább rajongott értem. Várta, hogy mit parancsolok tőle.
Nem kellett sokat várnia, magamhoz intettem, ő pedig közelebb jött.
– Eljött az idő, amire annyit vártál – kezdtem bele a mondandómba. - Szolgálataidért jutalom jár.
– Köszönöm Felség! - mondta mélységesen alázatosan. Ez az alázat szívből jött. Na ez az, amit én sohasem fogok megérteni.
– De jól vigyázz! A hatalom, melyet neked adok, felelősséggel jár! Ne használd olyasmire, amire én nem bólintok rá. Nem az anarchián akarok uralkodni, hanem a népemen.
Nem egészen értette, amit mondtam neki, de tisztelettudóan bólintott. Nem mert kérdezni, félt, hogy túlfeszítheti a húrt.
Néhány pillanatig feszesen álltunk egymással szemben, és farkasszemet néztünk, majd hirtelen a nyakának ugrottam, és a vérét vettem, ahogy azt az áldozataimmal tettem.
Bizony nagyon megijedt szegény, de nem volt ideje reagálni. Bizonyára azt érezte, amit én, amikor velem tették. Eleinte megpróbált kapálózni, habár én csak a szándékot éreztem, de nem tudott. Kezei lehullottak, és ernyedten lógtak teste mellett. Már csak én tartottam, mert nem volt ereje megállni a lábán.
Én pedig szívtam a vérét, ami édesebbnek bizonyult, mint valaha, mert tudtam, hogy most meg fogom tenni! Vámpírt fogok csinálni! Én, aki valaha öldököltem őket, aki nem tudtam, hogy egy emberből lehet vámpír.
Mámorító érzés volt. Úgy éreztem, hogy egy örökkévalóságon keresztül tudnám inni a vérét, hogy már nincs is másra szükségem, csakis erre.
Nem akartam mást, csak hogy soha ne érjen véget, de sajnos véget ért. Tudtam, hogy mikor kell abbahagynom.
Elengedtem, és ő a földre hullott. Élettelennek tűnt, és mégis tele volt élettel. De ez az élet elmúlóban volt. Simán meghalhat, hogyha én nem adom át neki a hatalmamat...
Leguggoltam hozzá, és felvágtam a csuklómat. Éles fájdalmat éreztem, de tűrhető volt, és a férfi szájához szorítottam a vérző sebet.
Láttam, ahogy az ajkára folyik a vérem, hogy hogyan csorog bele a szájába, aztán azt is láttam, ahogy a férfi, mintha áramütés érné összerándul, és teljes erőből szorítja magához a karomat.
És akkor hasított belém a felismerés, hogy tudom a nevét! Tudom ki ő! Heroge. Így hívták. Egészen addig azt sem tudtam, hogy mi a neve, de most már tudtam. Ez már kötődésnek számít?
A leglényegesebb dolog az volt, hogy akartam. Akartam, hogy átváltozzon, és ez izgalomba hozott. Ezért működött ez a kis varázslat. Egyébként nem ilyen egyszerű a dolog. Egy vámpírnak mindenképpen akarnia kell az aktust, hogy létrejöhessen ez a ceremónia.
Hihetetlen érzés volt. Ez egy egészen más eksztázis volt, mint a vérszívás. Eggyé váltunk egy bizonyos értelemben, és ereztem, hogy összetartozunk. Nem, nem is egészen így. Hozzám tartozik.
Fájni fájt a dolog, de ez a jó fajta fájdalom volt. Élveztem. Igazi gyönyör volt, és a tudat, hogy az enyém lesz, egészen mámorító volt.
Aztán elrántottam a karomat. Egészen ösztönös mozdulat volt, és olyan egyszerűen ráztam le magamról, mint egy kisgyereket.
Ő visszaesett, és riadt tekintettel meredt rám. Nem értette, hogy mi történik vele, és érezte a változást. A szeme fokozatosan színeződött vörösre, karmai megvastagodtak és megnőttek, szemfogai pedig látszólag már szúrták a száját.
Ahogy elnéztem az ifjú kis vámpírt, hirtelen nevetnem kellett. Végeláthatatlan forrásként tört ki belőlem a nevetés, és nem bírtam abbahagyni. Talán a teljes elégedettség, boldogság és meghatottság együttes ereje tette ezt, nem tudom, de abban a pillanatban tökéletesen boldognak éreztem magam.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Na írjad ;)