Sötétedéskor ébredtem fel. Én voltam az első, aki a vámpírok közül felébredt. Igen, már többen is voltunk. A tervem hatásosabb volt, mint gondoltam. Az első vámpírom hamar továbbadta a családjának és a barátainak, és már azok is átváltoztattak néhányakat. Már a falu legalább tíz százaléka vámpírokból áll, és ez az arány ma este is javulni fog.
Ahogy felkeltem az egyik első dolgom a vadászat volt. Nos, hogy lefessem az akkori helyzetet, voltak az emberek között olyanok, akik ellenezték a vámpíruralmat. Őket ettük először, a titkos lázadókat is elkezdtük kiszűrni. Így nem kellett messzire menni a zsákmányért.
Már a horizont alá süllyedt a nap, mire megleltem az első embert, akit aznap a halálba szántam. Akkor már nem tudattam mindenkivel, hogy felébredtem. Nem lett volna célravezető. Mi vámpírok külön aludtunk az emberektől, mert nappal igenis sebezhetőek voltunk. Amint felébredtem, az árnyékok között lopakodtam. Nem hagytam, hogy meglássanak, amíg nem végeztem az evéssel. Minden éjszaka legalább öt embert öltem, de előfordult, hogy még később több is áldozatomul esett.
Megint kipécéztem magamnak egy fiatal férfit. Nagyjából korombeli lehetett, olyan húsz év körüli. Természetesen neki is izmos testalkata volt, mint minden férfinek a népemből. Figyeltem, ahogy megy, gyanakodva nézett körül, mert tudta, hogy veszélyben van. Felismerte a mintát, amit követtünk. Gyűlölt minket, és úgy vélte, hogy tönkretettem a falut. Hát jó, legyen igaza, de ma akkor is levadászom.
Nekifeszültem, és rávetettem magam, olyan hirtelen hogy nem volt ideje reagálni. A lendülettől elterültünk a földön, én pedig a nyakába mélyesztettem a fogaimat.
Ahogy megízleltem a vérét, minden gondom elszállt, és megint felhőtlenül boldog voltam. Vérszívás közben mindig gyermekien gondtalannak, és felhőtlenül boldognak éreztem magam. Ujjongtam, imádtam vámpír lenni. Amikor vadásztam, és vért ittam, mindig imádtam vámpír lenni, úgy éreztem, hogy ennél jobb dolog nem is történhetett volna velem. Izgatott voltam a tervem miatt. Az emberek mellett akartam élni, halhatatlanul, és a vérükön élősködni. Na meg persze mindenen, amit adhatnak.
Aztán vége szakadt az elragadtatásnak. A halott félig széttépve hevert a földön, én pedig rajta hasaltam.
Feltápászkodtam, és talpra álltam. Valami nem stimmelt, igen, határozottan éreztem, hogy figyelnek. Körülnéztem, de nem láttam senkit, viszont az érzés nem szűnt meg.
Ugrottam egy hatalmasat, akkorát, hogy átugrottam néhány fát a falu szélén, és az erdőben értem földet.
Futásnak eredtem, hogy senki se láthasson. Egy lejtőnél álltam meg, és lefeküdtem. Kéjes izgalom lett rajtam úrrá. Nem értettem, hogy miért érzek így. Aztán megint éreztem, hogy figyelnek.
Kezdtem ideges lenni. Kifejezetten zavart, hogy tudják, hol bujkálok. De hát honnan tudhatná bárki is?
Vártam. Fura, de nem éreztem magam veszélyben. Jobban körülnéztem. Végigpásztáztam az egész környéket a szemeimmel. A vámpírok látása nagyon jó, ezért vagyunk szuper érzékenyek a fényre. Nagyon nehéz hozzászokni a fényhez.
Nagyon tisztán kirajzolódott a szemem előtt a sötét erdő. Még a nagyon messzi fák törzsén is láttam a barázdákat, hogyha rákoncentráltam. Élveztem ezt a készséget.
Sőt, jobbat mondok. Nemhogy a messzi fák törzseinek barázdáit láttam, de még a tövüknél lévő lehullott levelek erezetét is, meg a hangyákat, amik ott másztak élelem után kutakodva.
Észbe kaptam, mert a sok látnivaló elterelte a figyelmemet. Ezt nem hagyhattam. Kifejezetten kutattam valaki után. A talpam alatt éreztem a harmatos aljnövényzetet. Már hónapok óta nem volt cipőm. A karmaim miatt egyet sem bírtam felvenni.
Megint éreztem a jelenlétet. Bárki is volt az, tudta, hogy hol vagyok. Ettől haragos lettem. Végül úgy döntöttem, hogy felállok, és megszólítom a leselkedőt.
– Bárki is vagy, gyere elő! Tudom, hogy itt vagy! - kiabáltam. Azt nem tudtam, hogy mennyire van messze, csak azt, hogy engem figyel.
Vártam, és figyeltem a környezetemet, hátha észlelek valami változást. Néhány pillanattal később neszezést hallottam. Valaki jött, és direkt úgy lépkedett, hogy halljam a közeledtét. Valószínűleg még egy ember is hallhatta volna, de ezt már nem tudom biztosra megmondani.
És akkor megláttam Őt. Egyszerűen csodálatosan nézett ki, leírhatatlanul gyönyörűséges szépség volt. Már halandó koromban is lenyűgözött, de csak most láttam igazi szépségét. Éreztem iránta valamit, és ezt furcsának találtam.
Ugye milyen ironikus? Halandó koromban iszonyodtam tőle, és távol tartottam magamtól, aztán pedig ott csöpögtem a látványán...
– Üdv, Will, eljöttem érted – közölte velem tényszerűen, de rendkívül lágy, barátságos hangon.
Olyan volt, mint egy fiatal anyuka, aki néhány éves gyermekéhez szól. Megbabonázott.
– És mit fogsz csinálni velem? - kérdeztem, mert ez nem egészen volt világos.
– Hát tanítani, te kis butus – nevette el magát, lágy gyöngyöző hangján.
– Miért, mi mindent kéne tudnom? Vámpír vagyok, ölök, és élek, de csak éjszaka, mert a nappal eléget.
– Az alap dolgokat valóban elég jól elsajátítottad ennyi idő alatt, de ez csak a felszín. Ha velem jössz, és tőlem tanulsz, olyan dolgokat tudhatsz, melyekről még csak álmodni sem mertél. Miért dobnál el magadtól egy ilyen lehetőséget?
Olyan szelíd volt a hangja! Akármilyen furcsán is jön ki, de a jó szándék hallatszott a hangjából. Vámpírösszetartás. Bár alapvetően erről szó sem volt, hiszen a teremtménye voltam, akit magának csinált. Egyszerűen csak maga mellett akart tudni.
Én pedig belementem. Hátra sem nézve, vakon a szerelem sűrű rózsaszín ködén át látva a világot rohantam el vele messze mindentől, amit addig ismertem.
A vámpíroknak az idő nem azt jelenti, amit az embereknek. Úgy repült el több száz év, hogy észre sem vettem. A vámpírok között olyan volt, mintha csak néhány év telt volna el. Elvégre is időtlenek vagyunk, vagy mi a szösz.
De ne rohanjunk ennyire előre. Megint azon az ismerős helyen találtam magam, csak most azzal a különbséggel, hogy nem rabként jártam ott, és önként mentem. Pedig amikor megszöktem onnan, nem is gondoltam, hogy én majd önként fogok visszatérni. Na mindegy.
Nem is a hely meg a hozzá kapcsolódó emlékek voltak a szörnyűek, hanem a vadonatúj klánom tagjai. Amikor Amunettel mentem, azt gondoltam, hogy most, hogy vámpír lettem, jobban kijövök majd a fajtársaimmal. Nos, első látásra megmondtam, hogy ez nem így lesz. Utáltuk egymást, nem ez nem a megfelelő szó, gyűlöltük egymást.
Az egész úgy történt, hogy amikor beértünk, Amunet összehívta a többieket telepatikus hangján, ők pedig felsorakoztak. Én és Amunet velük szemben álltunk meg. Magabiztosan, délcegen álltam, méltóságteljesen, miközben gyűlölettől izzó tekintettel mértek végig. Én nemkülönben. Ugyanúgy vettem őket szemügyre, ahogy ők engem: kimérten, ridegen, gyilkos pillantással. Tudtam, hogyha Amunet nem lenne ott, már egymásnak estünk volna.
De Amunet nyugodtan állt, és a hangja is ugyanolyan nyugodt volt, amikor megszólalt.
– Ő itt Will, a legújabb klántag. Köszöntsétek szeretettel! - olyan volt, mint aki fel sem fogja a körülötte lévő viszonyokat.
Senki sem mozdult, ellenszenvesen bámultuk egymást. Végül Amunet szólalt meg sürgetően.
– Na gyerünk, mi lesz?
Erre szépen lassan elkezdtek odasétálni hozzám, és megfogtuk egymás vállát, ez volt a vámpírüdvözlés. Az utolsó hosszú hajú volt, aki amikor sorra került odahajolt hozzám, és a fülembe súgott.
– Nehogy azt hidd, hogy közénk tartozol! - szűrte a fogai közt.
– Nehogy azt hidd, hogy közétek akarok tartozni! - feleltem neki fojtott hangon, hogy Amunet ne hallja. Ment a protokolláris jó pofizás.
El is kezdték a kiképzésemet, amit természetesen maga Amunet felügyelt. Először is felmérték, hogy mire vagyok képes, tehát megküzdöttek velem. Először a leggyengébb harcosuk jött, és így tovább mentünk egészen a legerősebbig. És bár akkor tapasztaltam ki csak úgy igazán az erőmet, még mindig nagyon jó harcos voltam. Kéz a kéz elleni harcban legyőzhetetlen voltam. De aztán jött a következő fokozat, amikor varázserővel harcoltak.
Azt tudtam, hogy bizonyos vámpírok bírnak speciális képességekkel, de még sosem vettem részt olyan harcban, ahol igazán használták is volna rajtam. Ez pedig összességében meglepetésként ért, de még így sem éreztem lehetetlennek a győzelmet.
Amunet félreállt, és hagyta, hogy Hosszú hajú a kezébe vegye az oktatásomat. Hirtelen egy lángcsóva jelent meg a kezében, és gúnyos vigyorral tekintett rám. Láthatóan élvezte a helyzetet.
– Védd magad! - szűrte a fogai között. Épp a megsemmisítésemre készült.
Felemelte a kezét, és egy hatalmas lángoszlopot lövellt a feje fölé. Aztán jobbra fordult, és oda is lőtt. Ezt még megcsinálta legalább ötször, és a többiek már kezdtek türelmetlenek lenni.
– Elég volt már a bemutatóból, most lássunk is valamit! - szólt rá haragosan Amunet. Nem szerette az időhúzást, bárminemű célból történjen is.
Hosszú hajú már vicsorgott, és nagyon idegesnek tűnt. Nem értettük mi baja van.
– Nem működik! - szólt haragosan. - Nem tudom irányítani!
– Hogyhogy nem tudod? - kérdezték a többiek kórusban, csak Amunet maradt csöndben.
Hirtelen csend támadt, és mindenki Amunetet figyelte.
– Ez te voltál – felelte csendesen, miközben maga elé révedt, majd lassan felém fordította a tekintetét.
Pár pillanatig megint csend volt, aztán kipróbáltam valamit. Igen, a harc alatt valóban erősen szuggeráltam, hogy ne találjon el vele, és még csak felém sem tudta fordítani a tüzét. Most pedig néztem, és ugyanazzal a higgadtsággal koncentráltam arra, hogy kezdjen el ugrálni, és forogni, mint egy idióta. Megtette. Csináltattam vele szaltót, spárgát, sőt még fejen forgást is, és még azt is megcsinálta. Mindent megtett, amit akartam, hogy megtegyen.
A félreértés elkerülése végett most rögtön leszögezném, hogy az én képességem nem működik túlerőltetéssel. Nem idegesen minden erőbedobással kell koncentrálni, hanem érzésből, inkább a tudat mélyebb fokaiból kell indítani az Erőt. És sosem tudok valami olyat kényszeríteni másokra, amit nem akarok igazán. Például sosem tudnék valaki olyat öngyilkosságra kényszeríteni, akit szeretek.
Mostanság sokan mondanák a képességemre, hogy veszélyes. Mármint akik igazán tudják, hogy mi fán terem. És hogy mit mondtak róla a többiek akkoriban? Azt hogy praktikus. Igen, jól olvasták.
Úgy gondolták, hogy az én képességem valahol a középmezőnyben van, és persze az olyan képességek, mint a tűzgyújtás és a fény jobb képességek, mert „több bennük a potenciál”.
Hogy ez mit is jelent pontosan? Azt, hogy azok a képességek látványosak, az enyém pedig nem volt az, ahogy például a gondolatolvasás sem az, viszont az is nagyon hasznos. Magyarán szólva az erőteljes fizikai képességek voltak a jó képességek, a szellemi jellegű képességek pedig a középmezőny.
Mire Amunet végzett a képességekről szóló felvilágosítóbeszédével, tiszta szívemből utáltam Hosszú hajút. A többiek véleménye nem különösebben izgatott, az viszont határozottan sértette a büszkeségemet, hogy lenéznek. Az nem érdekel, hogyha utálnak, de engem senki sem nézhet le csak úgy büntetlenül. Ez az alapelveim közé tartozott.
Bár a többiek nem tartották nagy eresztésnek a képességemet, azért én módfelett kiélveztem azt. Gyakran jártam emberek közé, és kényszerítettem rájuk apróságokat, amivel nagy kárt ugyan nem okoztam nekik, viszont nagyon jól szórakoztam rajtuk. De ez nem volt minden. A falkám többi tagját is szekáltam egy kicsit. Persze a tudtuk nélkül. Apró, reflexszerű mozdulatokat csináltattam velük, ami nekik érdekes módon fel sem tűnt.
Így hát tettem egy igen érdekes felfedezést, mégpedig hogy tudok úgy is irányítani, hogy nem veszik észre. Ez nagy előny. Persze ezt sem minden helyzetben tudtam kivitelezni. A gondolatolvasó igenis érzékelte, amikor valami olyasmit próbáltam meg rákényszeríteni, ami több energiát igényel, de a fiatalok közül egyértelműen ő volt a legérzékenyebb. Amunetre nem kényszerítettem rá semmit – legalábbis szándékosan nem.
Többet gyakoroltam a képességemet, mint amiről a többiek tudtak. Azért Amunet igyekezett rendesen kipuhatolni, hogy mi mindenre lehetek képes, ezért a gondolatolvasóval is teszteltetett. Nem volt nagy harc, inkább csak az elmék csatája. Ő megpróbált olvasni a gondolataimban, de még a felszínes gondolataimig sem jutott el. Ahogy láttam, mennyire erőlködik, jó erősen koncentráltam a gondolataim megmutatására, aminek egy letolás lett az eredménye.
– Most komolyan, nem tudnátok nekem valaki olyat adni, aki tudja is, hogy mi a különbség a gondolatolvasás és a telepátia között? - kérdezte haragosan a gondolatolvasó.
Szerintem sértette a büszkeségét, hogy nem sikerült neki a fejembe hatolnia.
– Tudnunk kell, hogy mire képes – felelte neki szárazon Amunet, én pedig egy gonosz vigyort villantottam rá. Tudtam, mi fog következni. - Most pedig cseréljetek. Will, te használd rajta az erődet! - utasított Amunet.
A gondolatolvasó még mindig frusztrált volt, amikor én kezdtem el a trükközést. Egyből benne voltam, nem került különösebb erőfeszítésembe. És nemcsak hogy mozgásra tudtam rávenni, de még arra is, hogy beleolvasson mások fejébe, és közvetítse nekem az ott látottakat/hallottakat.
Ebből sikeresen megtudtam, hogy itt ebben a falkában az egyetlen valamire való vámpír maga Amunet, a többiek használhatatlanok. Legalábbis a mostani állás szerint.
Akkor még fiatal voltam, de most már az a hitvallásom, hogy minden vámpírnak megvan a maga haszna, csak tudni kell használni. Persze vannak, akik ettől függetlenül csak golyófogónak jók.
Most már annyira sem érdekelt, hogy mit gondolnak rólam, mint addig. Nem voltam a falka része, ezt én is tudtam, és ők is. De Amunet nem.
Az erőpróbákat egy időre felfüggesztették, mivel senki nem volt hajlandó kiállni ellenem, de attól függetlenül még számos tudást kellett nekem átadniuk. Nem tudtam például a démonokról. Ez akkor derült ki, amikor életemben először találkoztam olyan démonnal, aki nem vámpír. Merthogy vámpírokat is láttam a magam által teremtettek és a falkatagokon kívül. Jöttek átutazók, de azok igyekeztek ismeretlenek maradni, és menekültek, amint megláttak. Ez egy általános tulajdonság volt a csavargó vámpíroktól. Azok mindig egyedül jöttek, ahogy a felderítők is. Ami azt illeti csak később derült ki számomra a különbség. A felderítők mindig visszajöttek a csapatukkal együtt, és akkor kezdődött a harc. De erre majd visszatérek később.
Az első démon, akit életemben először láttam, egy élősködő volt. Ők is humanoidok voltak, de egészen szörnyszerűek, beesett szemeik körül nagyon sötét foltok voltak, hosszú karmaik, voltak, és apró, éles fogaik. Meggörbült testével csak félig-meddig járt két lábon, olyan volt a mozgása, mint egy gorilláé, csak nem volt benne annyi erő. Viszont annál ügyesebb volt – mármint egy emberhez képest. Amikor meglátott, esetlen járásával eloldalazott, úgy tűnt, hogy megijedt tőlem. Akkor vettem észre, hogy áldozatának halántékán egy beazonosíthatatlan sebhely volt, ami még mindig vérzett. Az áldozata természetesen egy ember volt.
De a démon sem adta ám fel olyan könnyen, mint azt először gondoltam. Fullánkszerű nyelvét felém lövellve próbált megtámadni, de könnyű szerrel kitértem előle. Nem volt elég gyors, hogy elkaphasson. Ez a démonfaj nem tartozott a legokosabbak közé. Nagyon erős volt a beltenyészet, ez az elmei képességeikre is kihatott. Többször is újrapróbálkozott, de egyik alkalommal elkaptam a nyelvét, és azzal a mozdulattal ki is rántottam a szájából. A démon szájából gurgulázva tört elő a vér. Ő térdre rogyott, szeme fennakadt, és összeesett. Elpusztult. Belefulladt a saját vérébe.
Iszonyodva ejtettem a porba a démon nyelvét. Valahogy ösztönösen undorodtam tőle, bár fogalmam sem volt, hogy mi lehetett az. Igen az én népemnek is megvoltak a maga legendái, de valahogy nem hittem a különféle lidércekben, akik álmukban támadnak rá a gyanútlan emberekre. Ezzel a gyerekeket riogatták, hogy legyenek engedelmesek, különben megtámadja, vagy elviszi őket a démon.
Ahogy visszaértem a többiekhez természetesen nem mulasztottam el jelenteni a látottakat, de valahogy nem értek rá ilyesmivel törődni, mert mint kiderült, épp hadat üzent nekünk egy ellenséges klán, akiknek nemrég volt itt az egyik felderítőjük. Amunet teljes harci készültséget rendelt el, ami azt jelentette, hogy súlyos a helyzet. Általában nem szokta nagy dobra verni a várható csatákat, hiszen sokkal idősebb volt mint az átlagos vámpírok, akik támadni jöttek.
– Na jó, figyeljetek ide! Ez lesz eddigi életetek legnagyobb harca. A szomszédos tartománybeli Könyörtelen klán jön ide, hogy leszámoljon az itteni környék legveszélyesebb klánjával, azaz velünk. Nem hódolhatunk be, különben örökös alávetettség lesz sorsunk. Inkább csatában hulljunk el, mintsem hogy rabszolgák legyünk. Meg kell küzdenünk velük, és nyernünk kell – mondta komolyan Amunet.
Gondterheltnek látszott, a többiek pedig megrémültek ettől. Mindenáron meg akartam védeni. Elhatároztam hát, hogy megnyerjük a harcot, akármibe is kerüljön. Ha egy kicsit is rajtam múlik, akkor győzni fogunk. Ez nem vitás.
– Rendben van, győzni fogunk, ezt biztosra veheted. Személyesen garantálom – mondtam Amunetnek, és rákacsintottam.
A többiek megvető pillantásokat vetettek rám, természetesen csak dugiban, nehogy Amunet megharagudjon rájuk, elvégre is őt teljesen elbűvölte a magabiztosságom.
– Mindig nagy öröm, ha van egy ilyen Férfi a csapatban – a hangja szinte hipnotikus volt. Legalábbis rám úgy hatott.
Nagyon szerettem volna átölelni, és megcsókolni, meg még számos más módon érintkezni vele, de ez nem volt alkalmas időpont. Komolyságot kellett mutatnom.
A szoba szinte izzott a köztünk lévő szexuális feszültségtől. Nem bírtam uralkodni magamon. Annyira a karjaimba akartam zárni, hogy majd' megőrültem tőle. Hirtelen odaléptem hozzá, és megöleltem teljes erőmből. Amunet meglepődött, de azért átölelt.
Testének illata varázslatosan hatott rám. Bőre selymes volt, és nagyon fehér, messziről látszott rajta, hogy vámpír. És hűvös volt, de nem volt kellemetlen. Az én bőröm még mindig meleg volt az öléstől. Én mindig is a „rózsás bőrű” vámpírok közé tartoztam. Ez bizony adottságtól is függ. Én mindig nehezebben hűltem ki, mint mások, és mindig emberibb volt a bőrszínem. Ezzel szemben voltak olyan vámpírok, főleg az idősek közt, akiknek kékes-fehéres vagy akár zöldes volt a bőrük. Igen tudom, nagyon undorító, és még vámpírok között sem esztétikus, de ezek a vámpírok jellemzően nem veszik észre, hogy ők milyenek. Tapasztalataim szerint pont a zöldes bőrű vámpírok nézik le a többi vámpírt, és tartják magukat sokkal jobbnak.
Óvatosan kibontakozott az ölelésemből, és hátrébb lépett, hogy a szemembe nézhessen. Fekete szemei csillogtak, és egy enyhe mosoly bujkált a szája szélén.
– Fel kell készülnünk a harcra – mondta a többiek felé fordulva. - Enerik, te leszel elöl – közölte a hosszú hajúval, - én és Karlen leszünk középen, Riljke és Will, ti lesztek hátul.
– Na várjunk csak, én miért legyek hátul? - kérdeztem felháborodva.
– Azért mert a te képességed nem elég harci jellegű. Itt kőkemény képességhasználatra lesz szükség, a tiéd pedig bár praktikus, azért nem szívesen bíznám rá az életünket. Sajnálom – mondta majd hátat fordított, és elmasírozott.
Utánasiettem, ezt nem hagyhattam annyiban. Nem hagytam, hogy csak így lerázzon. Megalázó lett volna számomra a többiek mögött küzdeni.
– Na várjunk csak, azt megértem, hogy Riljke miért van hátul, hiszen ő gondolatolvasó. De az én képességemmel is lehet harcolni! Te is tudod, hogy messze földön nincs jobb harcos nálam! A képességem nem lehet akadály!
– Will, ide olyan képesség kell, mint tűzgyújtás, kínzás, rengetés, nem pedig olyan szellemi vonatkozású képességek, mint egy gondolatolvasás, vagy a tiéd. Ez a Könyörtelen klán. Ők a legerősebbek a vidéken, olyanok mint a sáskajárás, felélnek egy területet, utána továbbhaladnak. Ezt komolyan kell venni Will. Az ő klánjukba csak a legjobbak csatlakozhatnak. Eszerint kell velük küzdenünk is.
Aztán továbbment. Nem is tudtam, hogy a mondandója melyik részén sértődjek meg a legjobban. Velem ezt senki sem csinálhatja. Haragudtam, nagyon haragudtam. De hiszen ha harcról volt szó, abban én mindig is a legjobb voltam. Végül erőt vettem magamon, és nem hagytam, hogy letörje a lelkesedésem. Most nem. Megígértem neki, hogy győzni fogunk, és hajlandó voltam ezért bármit megtenni. Lehet, hogy az én képességem nem igazi harci képesség, de attól még nagyon is jól jöhet a harcban. Ettől a gondolattól visszatért a magabiztosságom, és a haragom is elszállt. Amunet félt, mert nem tudta, hogy mire vagyok képes. Igazság szerint még én sem tudtam, hogy mire vagyok képes.
Az ellenséges klán meglepően kevés főből állt. Nem voltak többen, mint mi, viszont voltak zsoldosaik, akik mellettük voltak, hogy harcoljanak. Volt nekik tíz magasan képzett zsoldosharcosuk és még húsz rabszolgájuk, akik mindig azt csinálták, amit mondtak nekik.
Mindannyian megéreztük, amikor beléptek a területünkre. Ez csak azt jelenthette, hogy van köztük legalább egy nagyon erős vámpír. Nem mondhatnám, hogy meglepődtem, elvégre is a nagy könyörtelen klán a legerősebbek közé tartozott ebben a tartományban.
Még soha nem volt részem igazi vámpírküzdelemben, ezért meglepett, amikor megtudtam, hogy három hullámban támadnak. Az első hullámban jöttek a rabszolgáik. Ez egy állandóan változó réteg volt, gyakran cserélődtek. Utánuk jöttek a zsoldosok, majd ha kellett, jött a klán. Mire a klánnal kellett volna szembenézni, általában már nagyon ki voltak fárasztva az ellenfelek.
Minket is ki akartak fárasztani. Mint az kiderült, mind a húsz rabszolgájuknak volt különleges képessége. Mi pedig csak öten voltunk.
A harc a következőképpen zajlott le:
Amikor megéreztük, hogy jönnek, tudtuk, hogy eléjük kell mennünk. Ki kellett használnunk azt az egyetlen nálunk lévő előnyt, hogy ismerjük a terepet. Egy tisztásra mentünk az erdőnk közepén. Tökéletes helynek bizonyult a küzdelemre.
Nos, mint sok minden mást, a drága klánom azt is elfelejtette közölni velem, hogy először nem magával a klánnal fogunk megküzdeni, hanem másik húsz vámpírral, akik őket szolgálják. Eléggé meglepődtem, amikor felsorakozott előttünk az a bizonyos húsz fő, akikkel meg kellett küzdenünk.
– Az igen, ahhoz képest, hogy könyörtelenek elég sokan vannak – jegyeztem meg félhangosan, és Riljke nagyon kedvesen válaszolt is nekem rá.
– Ez még nem a klán te féleszű. Ezek csak a szolgáik. Előbb velük kell megküzdenünk.
– Nahát, jó hogy mondod. Még egyéb meglepetés? - kérdeztem epésen, mire ő megvetően megrázta a fejét, és elfordult. - Akkor mindannyiunknak jut négy. Kezdjünk hát neki!
Amunet az ellenfeleket méregette, a többiek pedig igyekeztek úgy tenni, mintha meg sem hallottak volna. Pillanatok múlva meg is kezdődött a harc.
Az egyik különösen gyors volt, de nem annyira, hogy ne láthattam volna a mozdulatait. Az ellenfelemnek pedig a gyorsaság volt a különleges képessége. Egyszerűen éreztem. Nagyon meglepődött a kis szerencsétlen, amikor rájött, hogy nem tud mihez kezdeni velem. Többször is megpróbált megütni, tipikusan az ősi üsd vágd foggal körömmel típusú vámpírharcot űzte volna, de minden ütése elől könnyűszerrel kitértem. Harcban gyakorlatilag legyőzhetetlen voltam. Amikor rájött, hogy nem bír legyőzni, inkább futásnak eredt, de én utána eredtem. Befutott az erdőbe a fák közé, én pedig száguldottam utána. Normál esetben nem szabadott volna utolérnem, de így történt. Tartottam vele a tempót! Sőt, nemhogy tartottam, sikerült beérnem, akkor utána pedig megragadtam a torkát, és visszarántottam. Gyorsan végeztem vele, kitörtem a nyakát, és letéptem a fejét. Nem volt időm elszórakozni vele, volt még legalább három vámpír, akikkel végeznem kellett.
Visszasiettem a rétre, és kezelésbe vettem azt, amelyiknek az erő volt a képessége. Hát mondanom se kell, hogy nem voltam nála erősebb, de hogy gyorsabb, az egyszer biztos. Vele már egy kicsit szórakoztatóbb volt a küzdelem. Hamar rájöttem, hogy kerülnöm kell az ütéseit, mert egyszer sikerült megütnie. Amikor rájöttem, hogy sokkal gyorsabb vagyok nála, szórakoztam vele egy kicsit, és óvatlan voltam. Ez pont elég volt arra, hogy bevigyen nekem egy jókora ütést, és átrepüljek az erdő felén. Becsületemre szóljon, hogy csak néhány perc kellett hozzá, hogy magamhoz térjek.
Amikor kinyitottam a szemem, éles fájdalom hasított a homlokomba. Hirtelen nem értettem, hogy mi a fenét keresek egy fa tövében kint a szabad ég alatt. Lassan felálltam, és leporoltam magam, de néhány lépés után rájöttem, hogy nagyon szédülök. Forgott velem a világ, így leültem kicsit, hogy összeszedhessem magam.
Aztán rájöttem, hogy éppen egy harc közepén vagyunk, és a klánomnak szüksége van rám. Gyorsan elindultam oda, ahol a küzdelem zajlott, és mivel az erdőnek egy olyan részén landoltam, ahol nem ismertem ki magam, beletelt néhány percbe, míg odaértem.
Nos, mire odaértem nemcsak a rabszolgákat, de a zsoldosokat is elintézték-nélkülem. Ez nem kicsit zavart. Végre itt volt az alkalom, hogy megmutassam, mire vagyok képes, erre legyőzték őket nélkülem. Odatámolyogtam a többiekhez, és akkor megértettem, hogy még nincs vége.
Felsorakozott előttünk maga a Könyörtelen klán személyesen. Láttam a többieken, hogy iszonyúan fáradtak.
Ahogy odaálltam Riljke mellé, az megvetően felhorkant, és odébb lépett, mintha undorodna tőlem. Még csak felém sem nézett.
– Neked mégis mi bajod van? - kérdeztem ingerülten, mire megint felhorkant, de nem válaszolt.
A klán vezére, a nagyon erős előre lépett, és gúnyos vigyorral a képén jelentette be, hogy esélyünk sincs ellene. Szép kis beszédet körített a tény köré.
– Úgyhogy adjátok meg magatokat, és lehettek a szolgáink, legalábbis akik elég erősnek bizonyulnak közületek – és Amunetre meg Hosszú hajúra nézett. Hát persze, hogy a látványos képességeket nézte ki magának. Valószínűleg bárki ezt tette volna a helyében.
– Mi a végsőkig harcolunk! Inkább meghalunk, de szolgák nem leszünk! - mondta Amunet határozottan, majd felénk fordult, és ismertette velünk a tervet. - Enerik, számítok rád, és Karlen, te is dobd be magad, szükségünk lesz a védelemre - a többiek engedelmesen bólintottak, majd Amunet folytatta. - Riljke, mit tudtál meg róluk?
– Van köztük jégvillám, bontó, visszacsapó és föld. A vezetőnek pedig ne hagyjátok, hogy hozzátok érjen, mert képességelvevő.
– Rendben, akkor ennek függvényében a következő a terv... - és Amunet folytatta a terv magyarázását.
Mindenkinek meg volt a maga helye, csak nekem nem. Nem tudom, hogy mi a fene történhetett, de olyan volt, mintha kirekesztettek volna. Hiába próbáltam kapcsolatot teremteni velük, kizártak a tervből. Nem építettek rám, és ez végtelenül rosszul esett.
Aztán rájöttem, hogy valószínűleg azért gondolják így, mert legyőzött az, amelyiknek az erő volt a képessége. Legyőzött egy egyszerű rabszolga, és úgy gondolták, hogy ez nem az én harcom. Haragudtam rájuk, de magamra is, amiért olyan ostoba voltam, hogy hagytam, hogy betaláljon nekem az a vámpír. Így most még az addigiaknál is jobban lebecsültek. Nagyszerű. Azt már nem bírtam elviselni, hogy gyengének nézzenek, így mindenképpen bizonyítanom kellett.
A harc megkezdődött, és láttam, hogy rajtam kívül mindenki nagyon el van foglalva. Nagyszerű, a Könyörtelenek is semmibe vettek, még arra sem találtak méltónak, hogy megküzdjenek velem. Valahogy nem lepődtem meg rajta. Ezt most tényleg csak magamnak köszönhettem.
Láttam, ahogy az ellenséges klán vezetője megérinti Karlent, az pedig rettenetes kínok közepette ordított fel, majd a földre esett. Elveszítette a képességét.
Nekem nem volt veszíteni valóm, úgyhogy teljes erőmből megtámadtam a vezért, aki nem tudott védekezni, ugyanis nem testi értelemben rontottam neki, hanem betörtem az elméjébe. Meglepően hamar átvettem felette az irányítást, és ráküldtem a saját klántagjaira. Azok pedig nem értették, hogy miért támad rájuk a saját vezérük, és miért veszi el tőlük a képességüket, de nem tudtak mit tenni ellene, így mindegyikük legyengült.
Miután végeztem mindegyikkel, nem hagytam a vezérnek, hogy mozduljon, sőt, elvettem egy kardot, majd lefejeztettem saját magával. A többiek döbbenten meredtek a nagy Könyörtelen klán vezetőjének élettelen testére.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Na írjad ;)