8. fejezet (Will, a vámpír)

 

Innentől kezdve egy átlagos napom a klánomban:

Éjjelente egy föld alatti hálóhelyiségben ébredtem. Ez a helyiség fel volt osztva tíz felé, de persze nem voltunk annyian. Az én „szobám” Amuneté mellett volt, hiszen most is jelentősen vonzódott hozzám, persze a közelségem keresését más egyéb praktikus dolgokkal magyarázta. Jó, rendben, a tanításom még nem ért véget, ez tény, de ez nem volt megfelelő kifogás mindenre.

Ébredés után az első dolgunk a vadászat volt. Na ez volt az a dolog, amiben aztán ténylegesen nem akartunk közösködni. Az egyetlen személy, akivel hajlandó voltam együtt vadászni, az Amunet volt. Igen, nem csak ő vonzódott hozzám, hanem én is hozzá.

De Amunet ritkán vadászott együtt bárkivel is, így általában egyedül vágtam neki egy halandó koromban teljesen ismeretlennek számító irányba. Meglepően sokfelé találtam embereket. Szinte hihetetlen volt, hogy ennyien élnek egy ilyen helyen. Kis falucskák voltak, jól lehet, nem akkorák, mint az én egykori szülőfalum, de azért bőven akadt ott táplálék.

Náluk nem nyüzsgött úgy az élet éjjelente, ahogy nálunk. Be kellett mennem a házaikba, és ott megenni az embereket. A vér íze, mint mindig, akkor is mámorító volt. Nem bírtam megállni egynél. Sosem bírtam megállni annyinál, nekem valahogy több kellett. A vér nekem több volt, mint táplálék. Az volt az én vigaszom az életben. Amikor ittam, úgy éreztem, hogy az az élet értelme. Azokban a pillanatokban nem vágytam többre. Azt akartam, hogy soha ne legyen vége, de sajnos vége lett. Mindig vége lett. És akkor tudatosodott bennem, hogy mennyire nem tartozom már közéjük. Jól megnéztem magamnak az alvó embereket, és elgondolkoztam, hogy vajon mennyi idő telt el azóta, hogy átváltoztam. Olyan gyorsan teltek a napok, hogy már elveszítettem a fonalat az idő mérésében.

Azon is elgondolkoztam, hogy ők mennyire láthatják sötétnek az éjszakát? Én nem láttam annak. A sötét a vámpíroknál nem ott kezdődik, mint az embereknél. Mi vámpírok nagyjából annyira látjuk világosnak az éjszakát, mint az emberek a nappalt. Pont ezért ha véletlenül fel tudunk kelni nappal, akkor a fény nagyon bántja a szemünket. A kis fényekhez viszont, mint a fáklya hozzá tudunk szokni. Talán egy idő után a napfényhez is hozzá tudnánk, de más nyomós okok is vannak, amiért egy vámpír rendkívül ritkán tartózkodik nappal a menedékén kívül.

Miután végeztem nem mentem egyből vissza a többiekhez. Azt sosem tettem, ehelyett inkább körbejártam a környéket, kiélveztem természetfeletti hatalmamat, mert még akkor is szokatlan volt. Az ilyesmihez nagyon nehéz hozzászokni. Az erdőben futkostam és ugráltam mint egy eszelős, de nagyon jó érzés volt. Felszabadító érzés volt, és imádtam, hogy akkorát tudok ugrani, amekkorát halandó koromban sosem tudtam. Aztán elmentem a kedvenc tavamhoz, hogy fürdőzzek, ami már megrögzött szokásommá vált.

Megszabadultam minden ruhámtól, és belevetettem magam a vízbe. Még mindig iszonyúan jó érzés volt, ahogy a víz a bőrömhöz ért. Nagyon hideg volt, és ez tetszett. A vér, amit nem rég szívtam magamba még teljesen átmelegítette a testemet, így még intenzívebben éreztem mindent. A hideg kirázta a testemet, de lelkem örült ennek az érzésnek. Ilyenkor annyira éreztem, hogy élek!

A vámpírokról már akkoriban is az a legenda keringett, hogy halottak, ami nem egészen esett egybe azzal az állítással, hogy vámpírnak születni kell. De hát a démonoknál minden lehetséges – legalábbis ezt gondolták az emberek. És ahogy vámpírrá váltam kezdtem csak el igazán érezni a körülöttem lévő világot.

Érdekes módon a többieket sohasem láttam vízben megmártózni. Persze vérben ázva mindet láttam már, de az valahogy más dolog.

Amikor visszaértem a többiekhez, mindenki megbámult.

–        Mi van? - kérdeztem ingerülten.

–        Will, hol jártál? Hogyan áztál meg? - kérdezte Amunet zavartan. Nem értette, hogy miért vagyok vizes. Hát persze, nem szárítkoztam meg.

–        Fürödtem egy kicsit egy közeli tóban. Mert?

Amunet hirtelen a szívéhez kapott, a többiek pedig a háta mögött röhögcséltek. Ebből levontam azt a következtetést, hogy valami gond van. De hiszen csak vizes voltam!

–        Will, a vámpírokat gyengíti a víz. Mi nem mehetünk vízbe! - mondta Amunet kétségbeesetten.

–        Már miért ne mehetnénk? Nem esett semmi bajom.

–        A víz minden vámpírt gyengít, Will. Te sem vagy kivétel ez alól – felelte most már ridegen Amunet. Úgy tűnt, nem szereti, ha megkérdőjelezik a tudását. Én pedig túl fiatal voltam hozzá képest.

–        Nem érzem magam gyengébbnek víz ide vagy oda.

–        Ne vitatkozz velem Will. És ne menj többé vízbe! - vetette oda ridegen, majd elmasírozott.

Ezek után a többiek beszélgettek a dicsőségekről. Természetesen szóba került a Könyörtelen Klán elleni győzelmünk, és természetesen nem mulasztottam el emlékeztetni őket, hogy ki győzte le a klánt. Ezek után mindig abbahagyták a beszélgetést, és mogorván meredtek rám, amit én vigyorral viszonoztam. Miután kimentem, hallottam, hogy engem szidnak.

…

Teltek múltak a napok, és én tudtam, hogy a többiek valamiben mesterkednek, de nem tudtam, hogy miben. Viszont úgy tűnt, hogy fontos, legalábbis nekik. Nem hagyott nyugodni a tudat, hogy készülnek valamire. Tudnom kellett, hogy mit forralnak, ezért figyelni kezdtem őket. Nagyon ügyesnek kellett lennem, hogy ne vegyenek észre, de megoldottam, és szerencsére túlzottan el voltak foglalva más dolgokkal, így hát nem vettek észre.

Együtt elindultak egy közeli faluba, majd külön váltak. Én hosszú hajút követtem. Embereket gyűjtött. Ez egyébként még nem volt annyira meglepő, de az, ahogyan és amilyen mennyiségben csinálta, már elképesztő volt. Nem keveset fogott meg, és egyiket sem ölte meg, csak elrabolta őket. Aztán elindult visszafelé, és amikor találkozott a többiekkel, láttam, hogy ők is sokat gyűjtöttek. Vérfürdőhöz készültek, de nem akármilyenhez. Egy átlagos vérfürdőhöz nem volt szükség annyi emberre, amennyit ők akkor elvittek. Valami nagy dolog volt készülőben.

Valamit sugdolóztak, de elég messze voltam tőlük ahhoz, hogy ne legyek hallótávon belül. Közelebb kellett mennem, hogyha hallgatózni akartam, de nem mehettem túl közel, ráadásul nagyon halkan kellett megközelítenem őket. Amikor közelebb értem, már hallottam szófoszlányokat.

–        „...Amunet örülni fog neki...”

–        „...ez nagy nap lesz neki...”

–        „...nem sokan élik meg ezt a kort...”

Ilyeneket mondtak. Ez elég volt ahhoz, hogy megelégedjek vele, és lemaradtam a többiektől. Sikerült összeraknom magamban, hogy Amunetnek készítenek vérfürdőt valószínűleg születésnapjának alkalmára. De a vámpírok nemigen ünneplik az ilyesmit, úgyhogy biztosan valami kerek évforduló az.

Nekem is meg kell őt ajándékoznom – gondoltam. Nem hagyhattam, hogy azok az álnok férgek közénk álljanak. Szándékosan nem közölték, hogy nagy alkalom lesz, egy nőt pedig már akkoriban sem illett a kora felől kérdezni.

Ki kellett találnom, hogy mi lehetne a tökéletes ajándék egy ilyen nőnek. A hagyományos vámpírajándékok nem is jöhettek szóba, hiszen ő maga is tud vadászni meg gyilkolni. Emberi belsőségeket könnyű szerezni, úgyhogy nekem valami különlegeset kellett.

Elkezdtem járni az erdőket, és gondolkoztam. Kell itt lennie valaminek, ami elég különleges ajándék lehet Amunetnek! Ajándékozásban sosem voltam jó, főleg ha egy nőről volt szó.

De akkor mondhatni rám mosolygott a szerencse. Ahogy sétáltam, egy helyes kis tisztásra értem, ami tele volt virágokkal. A tisztás felett nem sokkal, egy rendes férfiember magasságában fénylő kis pontok úsztak. Tündérek voltak! Na ez már valami volt. A tündérek különleges ínyencségnek számítanak, és nehéz őket megfogni. Én viszont akkor mindenre elszánt voltam, fognom kellett egy tündért Amunetnek. A vámpírok éjszaka előnyben voltak a tündérekhez képest, így már csak a lopakodást kellett megoldanom.

Ahogy közelebb értem hozzájuk, hallottam a zsivajt is, amit csaptak. A tündérek azon varázslények közé tartoztak, melyek szavait csak más varázslények érthették meg. Átlagos emberek nem. Én érthettem volna, amit mondanak, de nem érdekelt. Tudni sem akartam arról, hogy ezek a repülő kis fényes izék beszélni is tudnak.

Beértem közéjük, de nem vettek észre. A vámpíroknak speciális képességük van hozzá, hogy beleolvadjanak a környező árnyékokba. Hasznos kis rejtőképesség, ha a vámpír fia vadászatra indul.

Nekem csak egyetlen egyre volt most szükségem, arra, amelyik a legtöbbet éri a jelenlévők közül, úgyhogy megragadtam a legfényesebbet, és már suhantam is a környező fák közé. Mire a többiek észbe kaptak, én már ott sem voltam. Ahogy rájöttek, hogy eltűnt közülük valaki, hirtelen nagy fejetlenség támadt közöttük, és összevissza repkedtek.

Elmosolyodtam, mert szép látvány volt, ahogy a sok kis fénylő pont összevissza repkedett az éjszakai sötétben. Az, amelyik pedig a kezeim között volt eszeveszetten kapálózott.

–        Engedj el! Én a tündérhercegnő vagyok, ha nem akarsz bajt azonnal elengedsz! - fenyegetőzött dühösen és kétségbeesetten.

–        Hallgass falatka, el sem tudod képzelni, hogy milyen fontos vagy most – vigyorogtam rá elégedetten.

–        Ezt nem teheted meg! Egyszerűen nem!

–        Már miért ne tehetném? Vámpír vagyok, vadász, és elkaptalak. A zsákmányom vagy, amit most ünnepélyesen felajánlok valaki másnak, de ehhez már amúgy sem sok közöd van. De megnyugtatlak afelől, hogy nem fogod túlélni.

Erre nagyon megszeppent, és még inkább szabadulni akart. Valószínűleg nem akart még meghalni. De az élet igazságtalan.

Óvatosan eltettem a tündérkét, és megindultam hazafelé. A többiek nagy előkészületei már láthatóak voltak, és azonnal tudtam, hogy Amunet nincs itthon. Valószínűleg valamelyikük eltereli a figyelmét, hogy majd meglephessék.

Nem mentem oda a sürgölődő falkatársaimhoz, hogy segítsek nekik, mert tudtam, hogy amúgy sem érdekelném őket. Ők ebből is ki akartak zárni, mint minden másból. Így hát leültem, és vártam, hogy Amunet hazajöjjön, és a többiek meglephessék ezzel a az irdatlan mészárlással. Mint azt később megtudhattam, ez egy igazi vámpírparti volt abból a borzalmas fajtából.

Kezdjük ott, hogy a „társaim” több medencényi vérre való embert véreztettek ki, hogy a vezetőnk kedvében járjanak. De ez mind semmi volt a vérzuhanyhoz képest, amit terveztek. Na és persze az élő felszolgálást sem kell kihagyni.

Amikor Amunet megérkezett mérhetetlenül boldog volt. Nem is értettem, hogy miért, hiszen nem tudhatott a meglepetésről, de hamar ki is derült a dolog. Az, aki lefoglalta Amunetet (természetesen hosszú hajú, ki más?) nem habozott nagy izgatottan közölni, hogy Amunetnek szuper új képességei lettek.

–        Rendkívül erős elméjének segítségével képes a levegőbe emelkedni! - áradozott hosszú hajú, és mélységes alázattal nézett az ezer éves királynőre.

Amunet boldog kislány módjára kuncogva pedig széttárta a karjait, és tényleg a föld fölé emelkedett, majd belevetette magát az egyik vérrel teli medencébe. Mindenki álmélkodva bámulta, ő pedig csak nevetett, és nevetett...

Repülni csak a nagyon erős vámpírok tudtak. A képesség fiatalokban is meglehet, sőt akár meg is mutatkozhat, de csak egy bizonyos idő elteltével lehet stabilan használni. Meg kell hozzá erősödni, mert egy fiatalnak túl sok energiáját veszi ki.

Ezzel kezdetét is vette a buli. Hamarosan be is vezettek néhány embert, akiknek valószínűleg halvány sejtelmük sem volt afelől, hogy hol lehetnek. Amunet úgy úszkált a vérben, mintha víz volna, majd amikor meglátta a neki felkínált embereket kinyújtotta az egyik karját, majd a következő pillanatban az ember úgy suhant oda hozzá, mintha vitte volna valaki. Amunet borzalmasan élvezte ezt az egészet, és sorra véreztette ki az embereket gyors egymásutánban.

–        Éljen az ezer éves ünnepelt! - kiáltotta el magát hosszú hajú, és tüzet lőtt fel az égbe.

Az egész gusztustalanul giccses volt természetesen vámpír módra.