Ez a történet tartalmaz 18 éven felülieknek való jelenetet!
Jó olvasást! :)
Mely
3.
rész
Will úgy döntött, hogy elviszi egy
kis állóképességpróbára az újdonsült falkáját. Volt egy
direkt erre a célra kifejlesztett akadálypályája valahol kinn a
szabadban. Alapjában véve Will egy jó kiképzőmesternek
bizonyult, hiszen értett ahhoz, hogy hogyan tanítson meg
reménytelen újoncokat a vámpírokra jellemző gyors, ügyes
mozdulatokra. Mindig szerette jó kondiban tudni magát és a
körülötte lévőket is. Na meg persze imádott parancsolgatni, de
ez csak mellékes volt-bár nem elhanyagolható.
Viszont Willnek volt egy látomása
is. Egy jó látomása, és pontosan tudta, hogy merre kell mennie,
hogy ez beteljesüljön, még akkor is, ha ennek hatására az edzés
elmarad. De ez még szerinte is megérte. A többieknek természetesen
nem szólt róla, ezért mindenki azt hitte, hogy már megint
testedzésben lesz részük, és ennek természetesen nem mindenki
örült.
- Srácok öltözködjetek, megyünk
edzeni! - szólt Will mosollyal az arcán. Erre többen is
felsóhajtottak. Már elegük volt az edzésből.
- Jaj ne már megint? Az előzőt is
alig hevertem ki. Mért pont rajtunk kell kiélned a szadista
hajlamaidat? - nyafogott Rodney.
- Na látod, pont ezért edzünk. Ha
mostanra sem sikerült kiheverned egy egyszerű kis bemelegítést,
akkor mit fogsz csinálni harcban? Ágyútöltelék leszel?
- Egyszerű kis bemelegítés? Mikor
csináltad te ezt utoljára? - kérdezte Radek felháborodva.
- Én minden nap ezt csinálom -
közölte Will halál komolyan.
Radek csehül káromkodott.
- Elhiszem hogy a srácokból
szeretnéd kiverni ezt a puhányságot - és ekkor
jelentőségteljesen Rodneyra nézett. - De lehet hogy valami
könnyebbel kéne kezdeni - szólt Amanda.
- Na mi van, már te sem bírod a
gyűrődést kislány? - kérdezte Will enyhén gúnyosan Amandára
mosolyogva.
- Már hogy ne bírnám? De a srácok
nem bírják.
- Ó tehát puszta emberbaráti
szeretetből gondolsz ránk, és ezért kérsz könnyebbítést. Ez
kedves - jegyezte meg Radek némi iróniával a hangjában.
- Ne balhézzatok ennyit. Még nem
is láttátok a pályát, ahova el akarlak vinni benneteket. Ne
aggódj kedves Amanda, lesz ott haladó szint is - ekkor Will
elmosolyodott, és rákacsintott Amandára.
Ekkor a srácok elnevették magukat, és
adtak egymásnak egy baráti pacsit. Ekkor Elin szaladt le a
lépcsőkön vidáman.
- De jó! Edzeni megyünk? -
miközben ezt mondta vigyorgott. Elin szinte mindig mosolygott.
Főleg mióta Rodney megjelent a színen.
- Igen kicsim. És most te is edzeni
fogsz. Mutasd meg a többieknek, hogy hogyan kell ezt csinálni.
- A kedvencedre megyünk?
- Igen, oda drágám - mondta Will
sejtelmesen mosolyogva.
- A legnehezebbre, a Csodára már
most? - Elin szája tátva maradt. Ő tudta, hogy az apja milyen
nehéz pályákat tud összeállítani, és azt is, hogy minden
évvel jobb lesz benne.
- Ahogy mondod - most Will
vigyorgott boldogan. Egy kis gondolkodás után Elin is újra
elmosolyodott.
- Nekünk végünk van - mondta
Rodney lemondóan. Láthatóan kétségbe volt esve.
- A legnehezebb...? - Radek nem
fejezte be a mondatot, de láthatóan elfantáziált rajta, hogy mi
várja ott őket.
Amanda megpróbált úgy tenni, mintha
várná azt a pályát, de valójában pont úgy tartott ő is attól
a pályától, mint a srácok.
Nem sokkal később elindultak. Rodney
olyan volt, mint aki a saját kivégzésére megy. Olyan jól
elképzelte magában a pálya nehézségét, hogy úgy érezte,
mintha már meg kellett volna próbálkoznia egyszer vele. Nem érezte
jól magát. Míg persze Will és Elin boldogan, mosolyogva haladtak
előre.
De hirtelen egy szerencsés fordulat
történt az újoncok számára. Ugyanis három vámpír tűnt fel
előttük. Persze Will és Elin már jóval korábban észlelték
őket, mint az újoncok a csapatban.
A két csoport megállt egymás előtt.
Két férfi volt és egy nő. A férfiak
nagyjából a harmincas éveikben lehettek amikor átváltoztak, a nő
pedig a negyvenes éveiben. Az egyik férfi volt a vezető. Az,
amelyiknek magabiztosabb kiállása volt. A másik férfin messziről
látszott, hogy bizonytalan. Mind a két férfinek rövid fekete haja
volt, de nem a legrövidebb, azok közül, amiket a férfiak hordani
szoktak. A vezetőnek zöld szemei voltak, a másik férfinek viszont
világoskék. A nőnek viszonylag rövid barna haja volt, de hosszabb
mint Amandának, a szemei pedig neki is zöldek voltak.
A vezető megállásra intette kis
csapatát. Will is így tett. A két vezető előrébb lépett, hogy
közelebb legyenek egymáshoz.
- Heló idegenek - köszönt Will
enyhén mosolyogva, és a bal kezét nyújtotta a vezér felé.
- Heló - felelte a másik vezér,
és erősen, határozottan szorította meg Will kezét. A
kézfogásból Will megállapíthatta, hogy egyenrangú partnerrel
van dolga, aki hajlandó így is tárgyalni vele.
És ekkor Will várt. Tudta, hogy ez
egy kulcsfontosságú jelenet. Ugyan ismerte a jövőt, de azt is
tudta, hogy mi mindent kell tennie, hogy az a lehető legjobb
variációt dobja neki.
- Őszintén szólva nem számítottam
rá, hogy ekkora csoportosulásba botlok errefelé - szólt az
idegenek vezetője tartózkodóan, egy néhány perces szünet után,
miközben végigmérte a velük szemben álló falkát.
- Mi viszont számítottunk rátok
- felelte Will szívélyesen.
- Ez érdekes, talán egy ismerős
hang súgta meg nektek? - kérdezte gyanakodva.
- Mondhatjuk így is. Bár nem úgy,
ahogy te gondolod.
- Aha. Nos, szeretném leszögezni,
a szándékaink békések. Mi csak egy helyet szeretnénk, ahol
letelepedhetünk, és békében élhetünk. Konkrétan mekkora
terület a tiétek?
- Ti most a területünkön belül,
vagy kívül szándékoztok letelepedni?
- Ha nem zavarunk, akkor a
területeteken belül - Will ekkor elmosolyodott.
- Akkor jó hírem van, mert egész
Kanada a miénk.
- Ez merész kijelentés. Én még
nem hallottam róla, pedig hallottam már néhány dolgot - mondta
egy halvány mosollyal, és látszott hogy kíváncsi.
- A többiek még nem tudnak, róla,
de már igényt tartok a területre, és amire Én igényt tartok,
azt meg is szerzem. Ráadásul az USA is rajta van a listámon
mellesleg...
- Úgy tudom az USA már valakiké.
Erre kíváncsi leszek - mondta mosolyogva.
- Tehát ha jól értelmezem a
dolgot, akkor letelepedési engedélyt kértek tőlem. Így van-e? -
kérdezte Will kárörvendő mosollyal az arcán.
- Igen, letelepedési engedélyt
szeretnénk - most már megint gyanakodva mérte végig Willt.
- Nos, talán megadhatom ezt, de
mint tudod, mindennek ára van... - célzott Will gonosz mosollyal
az arcán. Messze ő volt a jobb alkupozícióban.
- És ennek mi lenne az ára? -
kérdezte még mindig gyanakodva.
- Be kell állnotok a falkánkba -
A másik falka vezére nagyon meglepődött a feltétel hallatán.
- És teljes jogú tagként? -
kérdezte.
- Igen, és mivel Te egy másik
falka vezére vagy, vagy voltál-ahogy jobban tetszik, lehetsz a
helyettesem, azaz a jobb kezem -vagyis inkább a bal.
A tárgyalópartner erre elmosolyodott.
Tetszett neki az ajánlat.
- Mielőtt válaszolnék, előbb
szeretném megbeszélni a többiekkel, ha nem gond - felelte a
vezér.
- Nem gond, kapsz néhány percet,
vagy többet, ha szükséges.
Ekkor a kis három tagú falka
összegyűlt egy kis elbeszélgetésre.
- Mit gondolsz róluk Emily? -
kérdezte a vezető a negyvenes éveiben járó nőt, aki
gondolatolvasó és empata volt.
- Csak egyikükön fog a képességem,
de az alapján, amit felőle érzek, illetve amit a többieken
látok, nem lehetnek rossz emberek.
Ezután a vezető a másik férfira
nézett.
- Nem tűnnek ijesztőnek -
jegyezte meg a férfi.
- Akkor el van döntve - jegyezte
meg a vezér, mire mindenki bólintott.
Visszament Willhez, és közölte,
hogy mire jutottak.
- Elfogadjuk az ajánlatot - és
kezet nyújtott rá. Mire Will a bal kezével egy kicsit megrázta a
kezét, egy enyhe mosoly kíséretében.
- Akkor kezdjük is a legelején,
amivel általában egy ismerkedést kezdeni illik. Én Will vagyok,
ő itt a lányom Elin - mutatott az aranyszőke hajú lányra. -
Mellette a sóbálvány Rodney, mögötte az ikertestvére, Radek,
és az én kaktuszvirágszálam, Amanda - mutatott be Will
mindenkit.
- Milyen modortalan vagyok, bár a
legtöbb vámpír akivel eddig találkoztam az ismerkedést
morgással kezdte. Az én nevem John, ő Emily - mutatott a nőre. -
Ő pedig Carson - mutatott a másik férfira.
- Nahát, tényleg, a vámpír-kódex.
Meg is feledkeztem róla. Nem mellesleg illik tudni róluk, hogy a
legtöbb esetben egymás beleinek tépkedésével zárják az
ismerkedést, apropó ismerkedés, örvendek - mondta Will enyhén
mosolyogva, hogy komolynak tűnjön. - Akkor jobb lesz, ha most haza
invitállak benneteket, a vadi új otthonotokba - miután ezt
mondta, hátrafordult a többiekhez, hogy hozzátoldhassa a rájuk
vonatkozó részt. - A mai edzés pedig elmarad.
Ezzel osztatlan sikert aratott, ugyanis
szinte senki sem rajongott az edzés gondolatáért. Rodney és Radek
összeöklöztek, aztán pedig fájlalták az ujjaikat, de ez sem
szeghette kedvüket. Egy újabb éjszakát szentelhettek a
tudománynak.
...
Egy félénk manó lépett be az ajtón.
Egy régi épületben volt, ahol Az a bizonyos vámpírvadász
bérelte irodáját, hogy ügyfelei személyesen kérhessék fel
egy-egy feladatra. Késő délutáni félhomály volt az egész
épületben. Még nem teljesen ment le a nap. Végül a poros
lépcsőkön felmászva, és bedeszkázott meg kitört ablakok
mellett elhaladva végre elérte úti célját, azaz az irodát.
Egy pillanatra megállt, habozott. Egy
kicsit félt bekopogtatni az ajtón. De erre nem is volt szükség.
Alig egy perce állhatott az ajtóban, amikor az magától kinyílt.
Nem volt más hátra, belépett hát.
A helyiség enyhén kupisnak hatott,
mert a fal tele volt mindenféle képpel, de egyik sem volt annyira
nagy, hogy olyan messzeségből látsszon amit ábrázolnak, ahol a
manó állt. A vadász íróasztala a helyiség másik végében
volt, az ajtóval szemben, az ablaknak háttal. A redőny résesre
volt engedve, így beszűrődött a nap enyhe fénye, de mivel a
vadász alakja sokat takart, így a szoba is félhomályban úszott,
akárcsak a folyosó.
A vadász hátradőlt székében,
lábait pedig az asztalra tette. A fejét lehajtotta, így csapzott
fekete haja az arcába hullott. Még most is a megszokott hosszú
kabátja volt rajta, egy pár bakanccsal. A manó nagyon is tartott
tőle, de tudta, hogy szükség van rá, hiszen ő volt a legjobb a
szakmájában.
- Jöjjön közelebb - szólt
csendesen a vadász.
A manó habozott pár pillanatig, de
engedelmeskedett. Beljebb lépett, majd a szoba közepénél megállt.
- Üljön le! - utasította ismét a
vadász.
A manó megint habozott pár
pillanatot, majd vett egy mély lélegzetet, és engedelmeskedett.
Szépen lassan húzta ki a széket, mintha ezzel órákat nyerhetne,
majd lassan leült. Pár percig némán ültek egymással szemben, a
manó lesütött szemekkel, a vadász pedig még mindig lehajtott
fejjel.
- Miért jött? - kérdezte megint
csak a vadász szenvtelen hangon.
- Ő...izé... - megköszörülte a
torkát, majd valamivel összeszedettebben folytatta. - A Jó
Varázslények Tanácsa küldött, hogy béreljem fel önt erre a
feladatra.
- Miféle feladatra?
- Vámpírvadászatra.
- Kit kéne levadászni?
- A Fekete Halált.
Ekkor a vadász lassan felemelte a
fejét. A manó összerezzent attól, amit látott. Egyenesen a
félvámpír rideg tekintetébe bámult.
A vadász viszonylag sok dologban
hasonlított a vámpírokra. Az ő szeme is vörös lett fény
hatására, viszont a pupillái emberiek voltak. A körmei vastagok
voltak, de nem voltak hegyesek. Ráadásul elég sápadt is volt.
Egy igazi magányos farkas típus volt,
nem szívesen dolgozott együtt másokkal. Jobban szerette maga
elvégezni a dolgát.
A manó gyorsan elemelte a tekintetét.
Tudta, hogy a vadász nem szereti , ha megbámulják. Csak akkor
vette észre, hogy a képek a falon mind vámpírokat ábrázoltak.
Némelyik piros filccel volt áthúzva.
A manó nyelt egyet, és csak remélni
tudta, hogy nem akkorát, hogy a félvámpír is hallja. Ez a vadász
egyértelműen rejtélyes volt, elvégre is voltak dolgok, amikre
senki sem tudta a választ, például, hogy mit eszik.
- Vegye úgy, hogy máris rajta
vagyok az ügyön - felelte a vadász.
- Köszönöm - lehelte
megkönnyebbülve a manó.
Már végzett. Egész végig erre várt.
Gyorsan felállt, és kezet nyújtott a félvámpír felé, de mivel
az nem fogadta, gyorsan visszaengedte maga mellé, majd elköszönt,
és gyorsan kisietett az épületből. A bent töltött idő alatt a
nap már a horizont alá bukott, de az ég még rózsaszín volt.
...
Egy vámpírfalka időzött egy
kisváros környékén. Az övéjük volt a terület, így azt
csináltak ott, amit csak akartak – vagy legalábbis csak azt
hitték.
Hárman voltak egy falkában. Két
férfi és egy nő. A kisváros lakóinak vérét szívták. A
városkában hamar híre kelt egy új járványnak, aminek nem tudták
megmondani a pontos okát. Az egyik első feltételezés az volt,
hogy a víz poshadt meg. De erre hamar rácáfoltak. Aztán jöttek
mindenféle baktériumos magyarázattal, de a kisváros orvosa ezt az
elméletet is elvetette.
Aztán jöttek a legendák a települést
sanyargató vámpírokról. A köztudatban keringő pletykák szerint
a vámpírok éjszaka csoportosan támadnak rá az egyedül kószáló
emberekre, de olyan szemtanú is van, aki szerint akár az emberek
házába is betörnek, hogy ott öljék meg az áldozatukat.
És hogy mit csináltak a vámpírok,
amikor ezt visszahallották? Nevettek. Teljes tüdejükből nevettek.
Örömmel tették, amit tettek, és nem volt ki megállítsa őket.
Aztán egy nap találkoztak egy
rejtélyes alakkal a területükön. Az egyik utcán kószált, egyes
egyedül. Szépen lassan ment, hogy felhívja magára a vámpírok
figyelmét. Azok pedig rögtön tudták, hogy egy fajtársukkal van
dolguk. De nem ébredt fel bennük a bajtársiasság, hanem inkább a
territórium védésének ösztöne. Nem akartak konkurenciát,
hiszen olyan jól megvoltak ott.
Ezért állták körbe az új
jövevényt, aki elég magasnak bizonyult, és vállig érő haja az
arcába lógott.
- Ez itt a mi területünk. Ezt
mások is elismerik - mondta az egyik, aki vele szemben állt.
- Na és? - kérdezett vissza az
idegen.
- Nem vagyunk hajlandóak
osztozkodni egy magadfajta jöttmenttel - mondta megvetően az,
amelyik az előbb is szólt.
- És hol van most a híres
felebaráti szeretet? - kérdezte az idegen halkan, baljósan.
- Takarodj innét, ha jót akarsz
magadnak! - felelte most már idegesen a vámpír.
De az idegent nem sikerült ezzel
meghatnia. Még mindig csak ott állt előtte, és ajkait szadista
vigyorra húzta.
- Jason, inkább menjünk! - szólt
oda a nő halkan az idegennel vitázónak.
- Mi nem fogunk megfutamodni! -
jelentette ki magabiztosan a vámpír, de közel sem volt annyira
magabiztos, mint amilyennek mutatni próbálta magát.
Már ő is kezdte érezni, amit a lány
érzett. Érezték az erőt, amely körbelengte ezt az idegent.
Már-már tudták, hogy sokkal erősebb náluk, de már nem volt
menekvés. A baj már megtörtént.
- Hát jó. Ti akartátok így -
jelentette ki hátborzongató nyugalommal az idegen. A hangja
vérfagyasztó volt.
Az idegen hihetetlen gyorsasággal
került a Jason nevezetű elé, még vámpír mércével is. Majd
hirtelen lesújtott bal karjával, és az imént megsebesített
vámpír szépen lassan nézett csak le a suhintás okozta sebre.
Döbbenetében térdre rogyott. Akkora sokk érte a szervezetét,
hogy nem érezte a fájdalmat, amit a támadás okozott.
Az idegen mozdulata úgy szelte ketté
a szegycsontját, mint a kés a vajat. Csak úgy ömlött a vér a
sebből.
Majd nem sokkal később, néhány
másodperc után, az idegen belenyúlt a sebbe mindkét kezével, és
elkezdte szétnyitni azt, ezzel megnyitva a vámpír mellkasát. A
vámpír ekkor már szabályszerűen ordítozott, és megpróbálta
megfogni a támadója csuklóját, de nem volt elég erős, hogy
visszatartsa. A kegyetlen támadó belenyúlt karjával a sebesült
vámpír hasüregébe, és onnan feljebb tolva kezét a mellkasába
ragadta meg a tüdőt. Karmait belevágva a szervbe húzta ki azt a
helyéről.
A vámpír csodával határos módon
még élt. A társai kővé dermedtek rémületükben.
A támadó egy szadista vigyor
kíséretében dobta oda a tüdőt a nő karjai közé, amit az el is
kapott reflexből, de ahogy ráeszmélt, mit tart a kezében rögtön
el is ejtette.
Most feléjük sétált szépen lassan,
elhaladva a földön fuldokló vámpír mellett, aki még pár
másodpercig rángatózott, majd mozdulatlanná merevedett.
A két vámpír hátrált pár lépést.
De az idegen követte őket, és menet közben eltaposta a földre
ejtett tüdőt.
Egyenesen odalépett a nőhöz, majd
megragadta a torkát, a karmait is belevájva abba. Addig szorította
a nő torkát, amíg el nem roppantotta a nyakát, majd a földre
dobta. Majd amikor a másik férfi már azt hitte, hogy végzett a
nővel, az idegen még pépessé taposta a fejét. Ekkor az utolsónak
maradt vámpír végre futásnak eredt.
De nem jutott messzire, mert ahogy
hátra tekintgetett, beleütközött üldözőjébe. Akkora
lendülettel ütközött neki, hogy hátraesett, és a fenekén
landolt. Rémülten tekintett fel a fölé tornyosuló alakra. A
magasság és termetkülönbség eddig is jól látható volt, de így
valahogy még jobban kihangsúlyozódott.
Az idegen megragadta a menekülő egyik
lábát, és tőből kitépte azt. A sebből csak úgy dőlt a vér,
miközben a vámpír a kilógó húscafatokat markolászta, ahol
egykor még a jobb lába volt. Ordítozva markolászta a sebet, ami
persze idegesítette a támadót, és hirtelen kitépte az ordítozó
nyelvét. Persze nyelv nélkül is lehet ordítozni, de a sok vér,
ami a nyelv kitépése után gyűlt a torkára megnehezítette ezt. A
vámpír keservesen köhögte szét a vérét a földön.
De ezzel még nem volt vége, mert a
támadó belevágta a kezét a lecsonkolt láb helyére, és feljebb
nyúlva kirángatott minden szervet, amit csak ért. Ehhez nagyon sok
húson kellett áttolnia a kezét, de ez nem jelentett problémát
neki, ahogy az útjába kerülő csontok eltörése sem.
A tetthelyen rengeteg vér volt a
mészárlás bizonyítékaként. Az utolsó vámpír még mindig
rángatózott, de az idegen megadta neki a kegyelemdöfést, és
rálépve a mellkasára bordáit a szívébe roppantotta, így
immáron holtan nyúlt el a földön.
Aztán visszasétált a nagyszájúhoz,
aki még mindig élt, bár nem mozgott. Abban reménykedett, hogyha
halottnak tetteti magát, akkor megússza, de sajnálatára nem így
lett.
Az idegen odasétált hozzá, majd
megállt közvetlenül felette, és szépen leguggolt hozzá. Az
idegen a mellkasa fölé helyezte kezét, és a vámpír hűvösséget
érzett szétáradni a testében.
...
Egy csendes, nyugodt éjszaka volt
Kanadában. Will teljes nyugalommal feküdt végig a kanapén, és
nézte a TV-t. Rodney és Radek pedig nemrég mentek el mondván,
hogy még nem végeztek teljes mértékben a költözéssel, és még
van néhány apróság, amire szükségük van az előző
otthonaikból.
Hirtelen Elin futott be az ajtón
izgatottan.
- Apa! Hallottad már? A Fekete
Halál már itt van Kanadában! - újságolta Elin lihegve. Látszott
rajta, hogy sokat rohant hazáig, hogy közölje a hírt.
- Most kikre csapott le? - kérdezte
nyugodtan Will.
- Egy kisvárosra. Megint hagyott
maga mögött egy kisebb mészárlást.
- A Fekete Halál? - kérdezett
vissza John, aki éppen arra járt, és hallotta a társalgást az
ajtóból.
- Igen, ő - felelte Will
egykedvűen.
- Mégis ki ő? - kérdezte John.
Will és Elin úgy néztek rá, mint
egy UFO-ra. Nem találkoztak még olyannal, aki nem tudta, hogy
kicsoda a Fekete Halál.
- Várjunk csak, erről tudnom kéne,
igaz? Nos igen, a tanítóm a vallási nevelésem fontosabbnak
tartotta. De ha ennyire fontos lenne tudnom róla, akkor meséljetek
róla egy kicsit - kérte John.
- Rendben. A Fekete Halál a
legkegyetlenebb vámpír, aki valaha létezett, és ahányszor
felbukkan kegyetlen mészárlásokba kezd „véletlenszerűen”,
azaz senki sem tudja, hogy milyen szempont szerint válogat
helyszínt. Viszont senki sem látta még, ezért nem tudják, hogy
kicsoda, a gyilkosságai miatt kapta a Fekete Halál nevet. És
onnan tudják, hogy ő gyilkolt egy bizonyos helyen, hogy a
tetthelyen mindent eljegesít. Ez a védjegye. Elviekben több ezer
éves lehet, de ezt sem lehet tudni biztosra. De nem csak gyilkolni
szokott. Több varázslény és vámpír elméjét csak szimplán
tönkretette. Nos, röviden ennyi - felelte Will meglepő
nyugalommal.
- És még azt is érdemes tudni,
hogy bár elviekben nem látta senki, ez sem egészen igaz. Apuci
látta! - mesélte Elin lelkesen mosolyogva.
- Ez nem hangzik valami biztatóan.
Főleg, hogy itt van Kanadában. Nem kéne erről szólni a
többieknek is? Jobb tudni az ilyesmiről - javasolta John.
- Mindent a maga idejében Johnny
fiam - felelte Will enyhe mosollyal.
Ekkor érkezett meg Rodney és Radek a
néhány „aprósággal”. Nagy alkatrészeket vonszoltak be a
dolgozószobájukba.
Will felállt a hangzavarra, és a
többiekkel együtt kiment a folyosóra, hogy megnézze mit csinál a
két tudós.
- Hát ti meg mi a fenét csináltok?
Azt mondtátok, hogy csak néhány apróságról van szó - vonta
kérdőre a srácokat Will.
- Ez itt az elektronmikroszkópunk.
Enélkül sehová sem megyünk - felelte Radek a
legtermészetesebben. Eközben Rodney épp rakodott.
- Elektronmikroszkóp? Minek az
nektek? - hitetlenkedett Will.
- Hahó, tudósok vagyunk! Milyen
tudós dolgozik elektronmikroszkóp nélkül? - kérdezett vissza
Radek hitetlenkedve.
- Mi a gond ezzel? Szükségünk van
rá és kész - jelentette ki Rodney egyszerűen. - Amúgy még sok
a dolgunk, nem végeztünk.
- És mégis honnan volt erre
pénzetek? - faggatta őket tovább Will. - Ha jól tudom egy
telefonos segítségnyújtó cégnél dolgoztatok, és Radek még
ott is takarító volt. Kétlem hogy a fizetésetekből minderre
telne.
- Nyertünk a lottón - felelte
Rodney büszkén mosolyogva.
- És a nyereményt egy
elektronmikroszkópra költöttétek - tisztázta le Will.
- Nem csak arra - felelte Rodney.
- És mindezt hol is tároltátok
pontosan?
- A többségét nálam - közölte
Radek teljesen természetesen.
- Aha. Javíts ki ha tévednék, de
te nem egy kőhajításnyira laktál egy igencsak rossz hírű
környéktől? - fejtegette tovább a témát Will.
- De igen.
- Akkor nem lett volna logikus előbb
elköltözni?
- És hagyjuk ki a lehetőséget,
hogy vegyünk egy újabb hasznos eszközt? - kérdezte Radek
hitetlenkedve. - Egyébként is, felújítottuk a házamat-legalábbis
belülről. Persze az ajtó még mindig várat magára... - felelte
és jelentőségteljesen Rodneyra emelte a tekintetét.
- Én szívesen segítek, mert ha
így folytatjátok sosem végeztek - ajánlotta fel a segítségét
John mosolyogva.
- Na végre valaki aki nem csak
bámészkodni akar, hanem segíteni is - jelentette ki Rodney
célzatosan.
- Örülj neki, hogy egyáltalán
beengedem a kacatjaitokat a házamba - felelte vissza Will
közömbösen.
- Kacatok? Drágábbak mint Radek
háza! - akadt ki Rodney.
- Attól még hogy valami drága,
még lehet kacat. Na mindegy, csináljátok, én addig intézkedem.
Azzal Will otthagyta őket.
...
Megcsörrent a telefon. A férfi, aki
egy asztalnál ült, és lábait az asztal tetején nyugtatta,
előhalászta a mobilját a zsebéből, és fogadta a hívást.
- Igen? - kérdezte természetesen
magyarul. Budapesten volt, és egy kis udvarban a kerti asztalnál
ült egy hölgy társaságában.
- Ideje jönnöd Ronon - közölte
egy férfi a vonal másik végéről.
- Mikor induljak? - kérdezte Ronon.
- Holnap - azzal a vonal
megszakadt. A férfi a túloldalon letette a telefont.
- Mit mondott? - kérdezte a hölgy
udvariasságból, hiszen vámpír volt, és mindent tisztán
hallott.
- Holnap indulunk Kanadába. Még ma
pakolj össze Teyla! - kérte a férfi a barátnőjét.
Folytatása
következik
Ezt is társszerzővel írtam :)
VálaszTörlés