Will
a pszichiáternél
Dr. Hidemann már az utolsó perceit
töltötte irodájában, amikor hirtelen megszólalt a telefon. Nem
örült neki, hiszen már pakolt, és épp hazafelé készült.
Idegesen vette fel a telefont, és türelmetlenül szólt bele.
- Haló! Mit akar? - kérdezte.
- Dr. Hidemann irodája,
ugye? - kérdezte egy furcsa hang a vonal másik végéről. Mély
hangjában volt valami játékosság.
- Igen, mondja már, hogy mit akar,
nem érek rá örökké! - a doktor kezdett egyre idegesebb lenni.
- Egy időpontot szeretnék. Minél
hamarább. Ugye megoldható? - kérdezte a hang egy kissé gúnyosan.
Úgy beszélt, mintha az egész világ az ő játszótere volna. És
a doktor mindezt a hangja alapján szűrte le. Jó megfigyelő volt.
A pszichiáter elővette a kis könyvét,
ahová az ügyfelei időpontjait jegyezte le, majd miután talált
egy szabad helyet benne, beleszólt a kagylóba.
- Jövőhét csütörtökre találtam
egyet. Az jó lesz? - kérdezte ingerülten.
- Igen, tökéletes. Hány órára?
- Este hatra. Megfelel?
- Tökéletesen.
- Megtudhatnám a nevét?
- Will vagyok. William duplavével.
- Vezetékneve van esetleg?
- Van, de nem publikus. Elégedjen
meg ennyivel.
- Ez korántsem elég információ!
- Inkább egyezzünk meg az árakban.
Mennyibe kerül egy óra?
- Száz dollár. De áruljon el
magáról egy kicsit többet! Születési idő, hely, lakcím,
teljes név, elérhetőség.
- Ajánlok magának ezer dollárt,
ha nem kérdezősködik tovább.
A pszichiáter rögtön le is csapott a
rendkívüli ajánlatra, és nem is kérdezett többet. Bejegyezte a
füzetbe a következő kuncsaftot, aztán boldogan dudorászva ment
haza. Már alig várta a következő heti csütörtököt.
A kérdéses csütörtökön a doki már
nagyon várta a gazdag betegét, és nem is érdekelte, hogy mi baja
van, csakis a pénzre tudott gondolni, amit kapni fog tőle.
Aztán pont a megbeszélt időpontban
bekopogott a beteg.
- Jöjjön csak! - kiáltott oda a
doki.
Ki is nyílt az ajtó, majd belépett a
kérdéses személy. Két méter magas, göndör, szőke hajú és
nagyon sötét kék szemű ember volt. Enyhén hiányos öltözékben.
Felsőtestén csak egy széthúzott kabát volt, ami meztelenül
hagyta a szőrös mellkasát. Alul egy farmert hordott, aminek egy
lánc lógott az oldalán, és egy bakancsot a lábán.
A kuncsaft arcán baljós mosoly volt,
majd beljebb sétált, és a szoba közepén megállt.
- Will vagyok, William, duplavével -
mondta vigyorogva, majd kezet nyújtott a leendőbeli orvosának.
- Dr. James Hidemann. Örvendek a
találkozásnak - mondta, majd megszorította a jövevény kezét.
- Tehát akkor kezdhetjük? - kérdezte
Will.
- Hát persze, hogyne.
Majd odahúzott egy széket az
íróasztala elé, és helyet kínált neki. Will le is ült, majd
vele szembe a doki is helyet foglalt.
- Szóval akkor mi a
problémája? - kérdezte az orvos.
- Jaj doktor úr! Hát az valami
rémes..képzelje el, én egy szörnyeteg vagyok!
- Jaj, ne mondjon már ilyeneket!
Mégis miért gondolja így?
- Hát...mindenkiből őrült,
pszichopata gyilkost csinálok, akivel komolyabban beszélni kezdek.
- Ugyan, ezt meg honnan gondolja? - a
doktor komolyan elgondolkozott, hogy jól tette-e, hogy elvállalta
a megbízást. De már nem lehetett visszalépni.
- Nos, sokakat rávettem már a
gyilkosságra. Látta a múlthéten a hírt a brutális
gyilkosságról?
- Ugyan, nem okolhatja magát ezért!
Nem a maga hibája. Vannak őrült emberek.
- Na igen, valóban vannak, és nem
is emésztem magam miatta, de én okoztam. Én vettem rá, hogy
tegye meg.
- Nem mondja komolyan! - a dokinak
leesett az álla a csodálkozástól. Nem akarta elhinni, amit hall.
- De igen. A legteljesebben komolyan
mondtam.
- De hát miért tette? - a doki
remegni és izzadni kezdett az idegességtől. Ezek az idegesség és
a félelem klasszikus jelei voltak, ezért természetesen Will is
észrevette őket.
- Mert én ilyen vagyok. Csupán
csak egy baráti jó tanács volt.
- Baráti? Hát milyen az ellenségi?
- Jobb ha nem tudja meg...
- Van még valami más is? - kérdezte
a doki.
- Igen, ami azt illeti lenne...
tudja nem tudtam nem észrevenni, hogy maga nagyon ideges. Látszik
a frusztráció a szemében.
- Jaj, ugyan dehogy...inkább
térjünk vissza a tárgyhoz...
- Most magán a sor. Mondja el
végre, hogy mi bántja, különben nem tudunk előre haladni. Hát
hogy várna maga javulást, ha nem tesz a gyógyulásért?
- Tudja mit? Igaza van.
- Hát persze, hogy igazam van.
- Tehát...a feleségem...tudja a
feleségem egy gyönyörű nő, de úgy érzem, hogy nem vagyok elég
jó neki.
- Mégis miért gondolja?
- Tudja a múltkor, amikor hazaértem
hangokat hallottam kiszűrődni a hálószobájából, de amikor
bementem egyedül volt, és azt mondta, hogy aludt...
- Arra gyanakszik, hogy megcsalja
magát?
- Nos, azt hiszem igen. De nem tudom
elhagyni, olyan kis édes...
- És maga nem haragszik rá ezért?
- Inkább szomorú vagyok... - mondta,
majd sírva fakadt.
- Ugyan, ne sírjon emiatt. Inkább
adja ki magából a dühét. Úgy hallottam, hogy az segít.
- Tényleg?
- Igen. Nem érzi magát haragosnak?
Az a kurva megcsalta magát! Felszarvazta, hülyét csinált
magából! Bizonyára az egész környék magán röhög, miközben
a feleségét basszák a maga házában, és a maga hűtőjét
dézsmálják.
- Igen, igaza lehet! A múltkor is
kevés volt benne a kaja! - most már teljesen idegbe jött a doki.
Fel volt spannolva, és le akarta vezetni a dühét.
- Akkor mégis mire vár? Menjen!
Álljon bosszút rajta!
- De mégis hogyan? - kérdezte a
doki.
- Én ezt ajánlom - és egy baltát
adott a kezébe.
- Ez megteszi! - ördögi szikra
csillant meg a doki szemében.
Gyorsan hazahajtott, majd a baltával
megölte a feleségét, és a feleségének szeretőjét, akivel az
ágyban kapta.
Miután a doki legyilkolta a párt,
Will odasétált hozzá.
- Nos, meggyógyultam
doki? - kérdezte.
- A lehető legteljesebb
mértékben - felelte az orvos.
Will erre elmosolyodott, majd
elbúcsúzott a dokitól. A pénzt is átnyújtotta.
Később a hírekben:
- Tegnap éjszaka egy tragikus
gyilkosság történt, amikor is egy férfi meggyilkolta a feleségét
és egy szomszédját egy baltával. A bizonyíték egyértelmű, de
amikor a rendőrség megtalálta a férfit, az már halott volt. A
halált nagy mennyiségű vérveszteség okozta. A halált kiváltó
körülmény nem ismert. A rendőrség még mindig nyomoz az ügyben.
Vége
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Na írjad ;)