NE OLVASD EL!!!
Helló! Ő, nos, vagyok. Azt hittem, hogy naplót írni jó ötlet lesz, de úgy tűnik nem, mivel úgy érzem magam, mint egy idióta. Egyszerűen nem tudok egy olyan mondatot leírni, ami után nem érezném magam hülyén. Különben is, ha valakinek a kezébe kerül, jól kinevet, mivel úgy gondolják, hogy naplót írni lányos dolog, én pedig férfi vagyok. Nem felnőtt, de férfi. Ja, igen majdnem elfelejtettem. III. Jason Daniells vagyok, és 17 éves leszek 1 hónap múlva. Apropó. Tripnek becéznek, mert III. vagyok, vagyis tripla, azaz trip. A Jasont annyira nem szeretem, mert úgy az apámat hívják. (aki mellesleg elhagyott úgy kb. 5 éves koromban, valami olyasmire hagyatkozva, hogy jobb lesz így nekünk) Azóta sem hallottunk róla. Amikor ezt mondta nagyon hisztiztem, mivel természetesen nagyon szerettem. Bár akkor valamiért nagyon furcsán nézett ki. Az apám sohasem úgy nézett ki, mint más emberek. Ahogy én emlékszem kék haja és fekete szeme volt.(ahogy nekem is) De akkor magához képest is furcsa volt. A szemei nem feketék, hanem vörösek voltak, a bőre hullasápadt volt. A körmeiről, pedig inkább ne is beszéljünk. Azok már nem is körmök, hanem karmok voltak. És nemcsak hosszúak voltak, hanem élesek is. A végei háromszöghöz hasonló éllel értek véget, és a fogai sem voltak rendben. A szemfogai élesek voltak, és a mellette lévő metszőfogai is szemfogakra emlékeztettek. Sőt mitöbb az alsószemfogai is hosszabbnak tűntek. Vajon mi történhetett vele? Vagy lehet, hogy csak képzelődtem? De ha így volt, akkor miért ment el? Lehet, hogy csak az idő tette ilyen ijesztővé az emlékeimet, és valójából emberibb volt. De ki tudja már? Arra viszont világosan emlékszem, hogy anya akart legalább egy amolyan utolsó napot tölteni vele. Apa viszont nem engedte. Igyekezett olyan szögben állni, hogy ne lássunk belőle olyan sokat. Egyébként azért nem akart utolsó napot tölteni velünk, mert azt akarta, hogy úgy emlékezzünk rá, mint amilyen régen volt. Én bezzeg akkor még semmit sem értettem. De most, hogy felnőtt fejjel nézem a világot, el sem tudom képzelni mi történhetett vele. Hiszen az élet arra tanított, hogy természetfeletti nem létezik. De azalapján amire az apámból emlékszem, az leginkább egy vámpírhoz hasonlítható. Tudom, hogy hülyeségnek hangzik, de bárhogy is csűröm-csavarom mindig itt lyukadok ki. Hogy az apám egy vámpír. De inkább ezen nem gondolkozom, mert eszembe juttatja a régi emlékeket. Arra pedig most nem szeretnék gondolni. Őszintén szólva fáj, hogy itt hagyott minket mindenféle magyarázat nélkül. Legalább azt megmondhatta volna, hogy miért. Anyámnak mondott valamit, de az már az után volt, hogy engem bevitt egy olyan messzeségű szobába, ahonnan nem sokmindent hallottam. Viszont amit hallottam, az korántsem volt bíztató. Hisztérikus sírást hallottam. Az anyámét. Mondott, illetve zokogott valamit, de azt már nem értettem, hogy mégis mit. De hogy apámnak szólt, és nem volt benne rokonszenv az egyszer biztos. Talán, ha tudtam volna, amit anya tudott, akkor nem hiányozna ennyire. Miután apa végleg elment, többször is kérdezgettem anyát, hogy mi baja volt apának. Amíg el nem tellt egy bizonyos idő, addig kérdezgettem anyát, hogy hová ment apám, és, hogy mikor jön vissza. De amikor végre rájöttem, hogy sosem jön többet vissza, akkor már nem kérdeztem többet. Persze amikor rájöttem, még rosszabb volt a helyzet, mert egészen addig az éltetett, hogy egyszer majd visszajön. De természetesen akkor minden reményem szertefoszlott. Már nem éltetett semmi. Mondhatni teljesen közönbössé válltam a halál iránt. Sőt mitöbb, szinte már meg akartam halni. Csak akkor jöttem rá, hogy mit is veszítettem igazán. Még mindig gyakran álmodom a régi emlékeimet, amikor még együtt voltunk. És persze arról a napról, amikor mindennek hirtelen végeszakadt. Néha még képzelgek arról, hogy apámat látom az utcán. Persze mindig utána rohanok, de amikor meglátom az arcát, egyből rájövök, hogy az üldözött személy történetesen nem az apám. Persze ilyenkor eléggé el vagyok keseredve. De sebaj, elhatároztam, hogy amikor felnövök, megkeresem bármi is legyen ő. És ha valami különleges lénnyé vállt, én is azzá vállok. Nos amikor összevetettem a tényeket, az összes adat a vámpírokhoz vezetett.(természetesen apámmal kapcsolatban) Ezért kezdett el nagyon érdekelni a vámpír téma. Mindent összegyűjtöttem róluk a netről. Most a közeljövőbe terveztem egy apakutató expedíciót. Talán meg is találom, ha még él. De ha tényleg vámpír, márpedig az, akkor biztosan él még. Na, jó. Mostmár abba kellene hagynom az írást.
Letettem a naplót és gondosan elzártam egy olyan helyre, ahol senkisem találja meg, csak én. Mostmár mennem kell vacsorázni. Ezért lementem a lépcsőn, egészen a konyhába. Nekünk egy elég nagy és szép házunk van, egy gyönyörű kerttel körülvéve. Anyám mesélte, hogy a bennelévő növényeket még apám ültette neki, egy amolyan ajándékként. Természetesen ez is gyönyörű volt, mint minden, amit apám adott anyámnak. Apát nagyon nehéz elfeleddni, vagy akárcsak továbblépni rajta, hiszen a házunk még mindig tele van az ő holmijával. Mert történetesen nem vitt el semmit, csak azt, ami rajta volt. Amikor elhagyott annyi idős volt, mint most én, azaz 17 éves. Kíváncsi vagyok, hogy hogyan nézhet ki most. A következő pár nap hamar eltellt. Már közelgett a kimenőm napja.
Nos, Kedves naplóm! 2011.02.12.
(ahogy azt a rutin tartja)
Holnap eljön a nagy nap. Elutazok. Megkeresem apámat. Az egyszer biztos, hogy hosszadalmas lesz. Ugyanis nem kell nagyobb területet átkutatni, mint az egész földbolygó. Remélem ebben az esetben is érvényesül a „kicsi a világ” című kifejezés. Bevallom, egy kicsit izgulok. Hiszen most egy igen hosszú, akár évekig is eltartható utazgatásban lesz részem. Remélem, hamar sikerrel járok. Alig tudok aludni, pedig most lenne majd úgy igazán szükségem az energiára. Na, jó. Most megpróbálok elaludni több-kevesebb sikerrel. Szóval most abbahagyom az írást.
Becsuktam a naplómat és bebasztam az ágy alá, ahova való. Lekapcsoltam az éjjeli lámpát, és vártam, hogy álom jöjjön a szememre. De valahogy nem sikerült sehogysem aludnom. Mintha valaki meg akarna akadályozni abban, hogy az apám nyomába eredjek. Amikor néha-néha állomba szenderültem, mindig felébresztett valami. A legapróbb zajokra is felébredtem. Nem értettem miért nem tudok aludni. Pedig határozottan fáradt voltam, mivel az egész napomat azzal töltöttem, hogy előkészüljek a holnapi utazgatáshoz. Amikor végre valahára a szememre jött az állom, hát igen. Abban nem volt köszönet. Egész éjszaka lidérces rémállmaim voltak. Szinte már örültem, amikor az a kurva vekker, vagyis inkább most áldott vekker megszólalt. Ami bezzeg azt jelentette, hogy eljött a nagy nap. Furcsa mód az álmatlan éjszakám ellenére nem voltam fáradt, sőt mitöbb, kicsattantam az energiától. Alig vártam, hogy elindulhassak.
Kedves naplóm! 2011.02.13.
Most indulok!
Már minden készen áll. Indulok is a reptérre. Taxival megyek. Mivel nincsen autóm. Az időjárás borús és egyhangú volt. Őszintén szólva nagyon izgultam, mivel már sokmindent elhatároztam már, de amit meg is valósítok azok közül az első. Mondjuk ez a cél a legnemesebb az összes közül. És ez éltet a legjobban az összes közül. Na, végre! Már látszik a reptér. Amikor odaértünk kiszálltam az autóból, és megköszöntem az utat, s utána ki is fizettem. Elindultam a reptér felé. Amikor odaértem megvettem a jegyemet, megmutattam az útlevelemet, a cuccaimat odaadtam az egyik ottdolgozónak, aki felrakta a gépre, vettem egy kis útravalót, és végül én is felszálltam a gépre. Az utat szinte észre sem vettem, mivel majdnem az egészet át is aludtam. Úgytűnik a tegnapi álmatlan éjszakám most ütött vissza. De legalább megspóroltam egy újabb, és hosszabb unalmas utat. A leszállásra ébredtem fel. Már estefelé volt, és íme! Itt vagyok Londonban! Amikor leszálltam a repülőről, és a biztonsági személyzet ellenőrizte, amit akart, elindutam a kibérelt szálloda felé. A csomagjaimat már odaszállították. Egyébként ezt a luxust az évek során összespórolt pénzemből engedhettem meg magamnak. Ami pedig azt illeti, amennyi idős vagyok azért elég sok pénz. Az évek során direkt erre az útra spóroltam, szóval nem költöttem magamra szinte semmit. Felszálltam egy buszra, és elindultam vele a szálloda felé. Amikor odaértem beköltöztem az előre kibérelt szobába. Akkor elővettem a naplómat és írni kezdtem.
Kedves naplóm! 2011.02.13.
Mivel nappal kialudtam magamat, most úgydöntöttem inkább írok. Itt vagyok Londonban, mégis nagyon messze érzem magam a céltól. Pedig amikor elindultam biztos voltam benne, hogy itt lesz. Persze még nem lehetek biztos benne, hogy nincs itt, mégis úgy érzem, hogy nincs. Sőt mitöbb, kifejezetten messze érzem magam tőle. De már annyira, hogy már valósággal rosszul vagyok az érzéstől. Hamar el szándékozok menni innen. Amikor elindultam, azt hidtem, hogy majd ráhibázok az útvonalra, hogy majd megérzem a közelségét. De nagyon úgy tűnik, hogy tévedtem.
Becsuktam a naplót, most is elraktam valahová, és megpróbáltam mégiscsak elaludni. De ahogy előre tudtam, nem sikerült elaludnom. Ezért úgy döntöttem, hogy megyek és sétállok egyet. Felöltözködtem és kimentem a csípős hidegbe. Odakint hidegebb volt, mint gondoltam. Hálistennek jól felöltöztem, ugyanis elővigyázatos vagyok. Miközben mentem az utcákon, és áttértem a néptelenebb helyekre, éreztem, hogy figyelnek. Színte átfúrt a pillantásával. Szörnyű érzés volt, és hatalmas félelmet keltett bennem, főleg, hogy errefelé mostanában nagyon sok gyilkosság történik. Mellesleg pont este. És lám most milyen napszak van? Naná hogy éjszaka. Méghozzá pont a kellős közepe. Rossz előérzetem van. Nagyon rossz. Főleg, hogy az utcában, amiben most vagyok a zseblámpám fényét leszámitva semmilyen fény nem világít. Kúrva sötét van. És mellesleg egyetlen járókellő sem volt rajtam kívül. Pedig most igazán örültem volna egynek. Na, ne! Csak most vettem észre, hogy még köd is van a sötétség mellett. Hiába páztáztam a zseblámpámmal a környéket, amiatt a kúrva köd miatt nem láttam semmit. Még az utcában lévő házakat sem. Na, végre! Végre megvilágított valamit előttem a zseblámpám. Egy emberi alakot. De amikor jobban megnéztem, megláttam a vérvörösen világító szemeit. Ajjaj, ez egyáltalán nem emberi.-gondoltam. És ekkor megszólított.
-Szia! Mondcsak, mit keresel te itt egy ilyen veszéjes helyen egyedül ilyen későn?
-Őőőőőőőő… Csak sétállok. De különben is, mi közöd van hozzá?
-Ugye tudod, hogy itt sok gyilkosság történik mostanában?
-Hát persze. Tele van velük az ujság.
-És ugye tudod, hogy mind este történt?
-Igen tudom. Te csak ne aggódj miattam.
-Nem aggódom, ugyanis én vagyok az egyik gyilkos.
-Na, jó. Most jobb, ha megyek.
-Ugyan, ne menj! MARADJ!!!
-Boccs, inkább megyek!
-Ne menj sehova! Mutatok valamit!
Ekkor kieresztette hatalmas szemfogait, s immár tisztán látszott, hogy vámpír. S ezután ezt mondta: -Mondcsak, Nem akarsz te is Átváltozni?
-Kössz, de inkább kihagynám.
-Ugyanmár, jó móka lesz.
-Mintmár mondtam: NEM!
-De IGEN!
Ekkor elkezdett lefogni, viszont én gyorsan reagáltam, s jól nyakon haraptam, ugyanis a vámpíroknak ez a gyengepontjuk. Rögtön el is engedett. Ahogy arra számítottam is. És utána futásnak eredtem. Futottam, ahogy csak a lábam bírta.
Amikor visszaértem a szállodába (miután a szagnyomomat természetesen elmostam, hogy ne találjon rám) az ajtómat gondosan bezártam. Sőt el is torlaszoltam. Mindent megtettem, hogy ne találjon rám.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Na írjad ;)