André

André

1. A múlt

A lépcső tetején álltam. Erősen elhatározott voltam. A szüleim lent álltak. Anyukám szemében aggodalom látszott, apáméban harag. Ők is elszántnak látszottak, apám az is volt. Meg voltak győződve az igazukról. Így utólag belegondolva igazuk is volt. Kitudja mi történt volna, ha nem avatkoznak közbe.

- Akkor sem mész oda!- kiáltott rám apa.

Nagyon ideges volt. De így utólag belegondolva teljesen egyetértek vele. Nagyon rossz dolgok keringtek róla, de akkoriban ő volt az egyetlen, aki megértett. Az egyetlen barátom volt, és én tudtam, hogy engem sosem bántana.

- A környéken történő gyilkosságok mind hozzá kötődnek!- kiáltott újra az apukám. - miután ideköltözött, azóta minden este meghal valaki! Ez nem véletlen!- ekkor már a könnyeimmel küszködtem. Ilyen vádakkal vádolni valakit nagyon súlyos dolog. Még csak 10 éves voltam, de életcélomnak éreztem, hogy vele maradjak. Mintha elvarázsolt volna. Nem tudom mi ütött belém, a szüleim sem tudták, de azt tudtam, hogy vele akarok maradni.

- Nincs rá bizonyíték!-kiáltottam idegesen. Bármit megtettem volna, csakhogy elengedjenek hozzá. Eddig is mindig elengedtek (bár igaz, hogy nem tudták pontosan hová megyek) Nem törődtem bele. Hozzám híven már megint egy terven törtem a fejemet. Este fogok kiszökni.

Az este eljött, és én a terv szerint meg is szöktem. Hűvös nyári este volt az. Bekopogtam. Az ajtó magától kinyílt (mint mindig) és én be is mentem. Körülnéztem, de valami nem stimmelt. Valami nagyon furcsa volt. Valami hideget éreztem a levegőben, de nem a hűvös szélre gondolok. Beljebb mentem. Az ajtó becsukódott mögöttem. Megfordultam, és ott volt ő. Rendkívül vad megjelenése volt, de tulajdonképp hozzá illett. Nagyon magas volt, és aranyszőke tincsei rendezetlenül omlottak a vállára. A szemét erősen kifestette. Ruhája szakadt volt, és lánc lógott le a nadrágjának oldalára. Igazi rockeres külseje volt. A szeme elég sötétkék volt, bár nem annyira, mint nekem. Hihetetlenül tetszetős látvány volt. De most olyan komolysággal nézett rám, mint még soha. Látszott rajta, hogy valami komoly dolgot akar közölni.

- Will!-mondta komoran és halkan. Nagyon halkan.-Döntened kell. Velem akarsz élni egy örökkévalóságig, vagy inkább élsz normális életet? De gyorsan kell döntened.- átgondoltam amit mondott és néhány percig rágódtam azon, amit mondott. Ő türelmesen várt. Tudta, hogy ez egy fontos döntés, bár őszintén szólva én nem igazán fogtam még fel a jelentőségét. Még gyerek voltam. Nem nőtt be a fejem lágya. Csábító volt a gondolat. Állandóan bántottak a suliban, mert nem voltam egy szép látvány, és az apám is gyakran vert. Nagyon kövér gyerek voltam, zárkózott, és nem bírtam magam megvédeni.

- Rendben.-mondtam végül.-veled maradok. Abban a pillanatban nem tudtam gondolni semmi másra, csak arra, hogy mennyire szeretek vele lenni, na meg a szabadságra. Ó igen. A szabadság. Elképzelhetetlenül fontos a magamfajtának.

- Rendben.-mondta ő. -akkor kezdjük is. Lazulj el. Gyere, feküdj le!-én pontosan úgy tettem, ahogy azt ő mondta.-Ez az. Csak lazulj el.-én pont így tettem. Lefeküdtem, és ellazultam. Ő is lefeküdt rám. Átkarolt, és azután megéreztem hosszú szemfogai szúrását. Nem emlékszem rá egészen biztosan, hogy mi is történt pontosan, de arra igen, hogy a saját nyakát is felvágta, és itatni kezdett a vérével, miközben ő itta az enyémet. Hatalmas gyönyör fogott el. De hamar vége szakadt. Pont akkor, amikor a legjobb kezdett lenni. A szüleim vetettek ennek véget. Biztosan észrevették valahogy, hogy eltűntem. Leszedték rólam André-t. Nagyon furcsán éreztem magam. Csak arra emlékszem, hogy anyukám nagyon ki volt borulva, apám pedig ordibált, de nem értettem, hogy mit. Egyszerűen nem voltam képes felfogni, hogy mit. Rettenetesen furcsán éreztem magam. Csak arra tudtam koncentrálni, semmi másra. Aztán a szüleim felemeltek (nem voltam egy pehelysúlyú gyerek, mint már említettem) és elvittek. Azután minden elsötétült.

Később a szobámban ébredtem, de már elmúlt az a jó érzés. Sőt, akkor már rosszul éreztem magam. A szüleim az egyik furcsa barátjukkal álltak felettem. A férfi így szólt mosolyogva: Most már minden rendben.-rendkívül idegesített az az alak. Olyan volt, mint egy valóságos őrült.

- Hogy érzed magad?-kérdezte a „barát” mosolyogva.

- Szarul.-nyögtem én nagyon gyenge hangon.

- Akkor jó!-mondta az őrült doktor, mintha az olyan jó lenne. Nagyszerű, a szüleimtől csak hentesre tellett...merthogy ez itt nem orvos az biztos.

- Az jó?? Az jó??, miért jó az, ha valaki rosszul érzi magát?-kérdezte az apám indulatosan.

- Mert az azt jelenti, hogy kiment belőle a rossz vér.-a rossz vér...vajon mit jelenthet ez? Nem értettem.

- Jöjjenek, hagyjuk magára a kis beteget, hadd pihenjen.- szólalt meg újra a „doktor”. Kimentek a szobámból, és én tudtam gondolkodni a történteken. És ekkor jutott végre az eszembe, hogy mire is gondoltak. Akkor jöttem rá, hogy majdnem én is vámpír lettem. Majdnem sikerült. Majdnem elmehettem vele. Ettől idegbe jöttem.

Másnap reggel már jelentősen jobban éreztem magam, és a szüleim is jelentősebben felelősségre vontak. 1 hónap szobafogságot kaptam. De miután felzavartak a szobámba, hallgatózni kezdtem. Arról beszéltek, ami lesz. A vámpír át fog jönni, és átbeszélik, hogy mi lesz, de nem akarnak lehetőséget adni rá, hogy ez még egyszer megtörténjen.

A vámpír este el is jött, de a szüleim nem akarták, hogy egy szobában tartózkodjon velem, ezért engem elzavartak a szobámba mielőtt még megérkezett volna. Természetesen most sem mentem el a szobámig, hanem inkább ott maradtam, és hallgatóztam, mint reggel.

A vámpír bejött és udvariasan köszönt. Én olyan szögben álltam, hogy mindent láttam. A szüleim tulajdonképp undorodtak tőle. A vámpír próbált kezet nyújtani, de anyám elhúzódott, apám pedig azt mondta neki, hogy hagyjuk ezt a felesleges áludvariasságot. A vámpír erre visszahúzta a kezét,és lefagyott az addigi mosoly a szájáról.

- Üljön csak le!-mondta apám a vámpírnak, és a lehető, legtávolabbi székre mutatott. A vámpír szó nélkül ült le. És nagyon lassan. A tekintetét egyszer sem vette le apámról.

- Mik a követeléseik?-szólalt meg végül hosszú hallgatás után a vámpír.

- Fogjuk rövidre. Azt akarom, hogy költözzön el, és soha ne jöjjön vissza ebben az életben. Nem akarom, hogy még egyszer megkísérelje a fiammal, amit tegnap előtt.

- És mégis hogyan akar erre rákényszeríteni?-kérdezte mosolyogva a vámpír.

- Ugye nem akar nagy falhajtást maga köré?-kérdezte az apám fenyegetően fintorogva.

- Nem. Valóban nem. De mégis mit tervez abban a nagyon okos fejében?-kérdezte nyugodtan mosolyogva a vámpír.

- Tudja sok errefelé a gyilkosság...és a szomszédság is magára gyanakszik...mindenesetre is nehéz lenne kimagyaráznia magát, ugye nem kell emlékeztetnem önt? Ráadásul, amit a fiammal tett az magáért beszél...a foglenyomat passzolna, és akár le is bukhatna, a kérdés: maga ezt szeretné?

A vámpír arca ennek hallatán elkomorodott, és gondolkodóra váltott. Majd megszólalt.

- Rendben. Megteszem, amit kér, de nem azért, mert megijedtem magától, hanem a fia iránti tiszteletből, semmi másért.

Valami pánikszerű érzés futott át rajtam. Elmegy...

Ezek után egyetlen nap alatt összepakolt, majd elköltözött, és a ház eladó lett... az esetről pedig nem beszéltünk többet, sem pedig a vámpírról, André-ról.

2.

Újabb fellépők jöttek. Én segítettem előkészíteni a helyet. Jól jött a plusz pénz. Ne értsétek félre, elég jól boldogulok pénz nélkül is, de azért még szükséges kis apróság... Mindenesetre én ott voltam és segítettem. Mivel tulajdonképpen elég jól értek mindenhez, ami elektromossággal működik, tudok segédkezni ebben-abban...Persze ez csak alkalmi „munka” mint ahogy az is, hogy néha énekelek itt, persze csak akkor, amikor a kedvem tartja. Végeztem az előkészületekkel, és végighallgattam a fellépőket...hát voltak jobbak, és rosszabbak is...de úgy egészében egész jók voltak. A fellépések után segítettem a takarításban.

Miközben szedegettem a szétdobált dolgokat, egy furcsa, öreg könyvre bukkantam. Sötétbarna, kopott kötésben volt, és a gerince is meg volt törve. A lapjai olyanok voltak, mint valami meggyötört saláta. Kívül semmi írás nem volt rajta, de belül tele volt írva. Valami ősrégi könyvecske lehetett. Megnéztem, de nemigazán olvastam bele. Megmutattam a tulajnak, de azt mondta, hogy egy vendége sem jár ilyen könyvekkel, tehát tartsam meg, vagy dobjam ki. Inkább az első lehetőségnél döntöttem. Így hát hazavittem magammal a könyvet. Amikor hazaértem bekapcsoltam a tv-t, elővettem egy sört, azután leültem a kanapéra, és elkezdtem tanulmányozni a könyvet. Elsőre nem igazán tudtam rájönni, hogy miről is szól, de egy idő után elkezdtem rájönni. Ha nem történtek volna meg velem azok a dolgok, amik történtek, akkor minden bizonnyal arra a következtetésre jutok, hogy ez egy korabeli mesekönyv. De mivel megtörténtek...Nem tudtam mit gondoljak. Ez váratlanul ért. Mivel a könyv vámpírokról írt. És én találkoztam egyel. Bár miután elment nem is beszéltünk róla soha. Mintha soha nem is létezett volna. Ezt a könyvet így „felvilágosult” szemmel nézve egy ismeretterjesztő könyvnek néztem. Híres vámpírokról volt szó benne. Nagy, erős és híres vámpírok...

Újra belelapoztam, és elkezdtem jobban tanulmányozni. Képek is voltak benne. Persze csak rajzolt képek. Abban a könyvben pontosan le voltak írva a jellemzői az adott vámpíroknak. Képességek, társadalmi élet stb. Tudtam hogy ez majd jól jöhet. De a könyv nemcsak azért volt furcsa, mert tényként mutatta be vámpírok tulajdonságait, hanem azért, mert különféle vámpírtípusokat ismertetett. Sokféle különböző vámpírfajt mutatott be. Nemcsak egyet, mint a legtöbb könyv. Ez felettébb különös volt. De a legkülönösebb csak ezután jött. Mert találtam egy ismerőset. André is benne volt a könyvben. Pont úgy, ahogyan emlékeztem rá. Érdekesen kirívó. De volt még valami ami furcsa volt. Amit eddig észre sem vettem. Csaknem ugyanúgy nézett ki, mint én.