Vámpírok Iskolája

Vámpírok Iskolája

I. fejezet: A lángolás

Egy unalmas nap unalmas délutánján történt, hogy a madarak csicseregtek, és a fákat megszállottan fújta a szél. Én pedig épp kedvtelenül sétáltam az utcán. Az iskola utáni szabadidőmet töltöttem. Aztán felvillant bennem az ötlet, hogy mit is csináljak a mai napon. Elmegyek a roncstemetőhöz. Hiszen anyuék kiraktak a házból azzal, az indokkal, hogy élvezzem a szabad levegőt amíg csak lehet, és este 6ig biztos nem enged be. Addig pedig még 5 óra. Bőven van időm beugrani oda, és a szüleim nem fognak sejteni semmit. Őszintén szólva egy kicsit izgulok. A srácok a suliban mind azt mondják „Minden igazi férfi meglátogatja ezt a helyet életében legalább egyszer”.

És én is szeretném meglátogatni. Anyuék ezt nem helyeslik. Folyton azt mondják amikor felemlegetem, hogy szeretnék ellátogatni arra a helyre, hogy csak az a bajuk vele, hogy túl veszélyes környéken van. Meg, hogy egy őrült elrabolhat meg még hasonló számos hülyeség. Nem értem miért félnek ennyire ettől a helytől. Már csak a gondolattól is megborzonganak, hogy én odamennék. Pedig csak nem lehet olyan veszélyes hely a Dárvin-köz, ha annyit beszélnek arról, hogy minden férfinek ott a helye. A Dárvin-közt más néven Gyilkos-köznek is nevezik. Biztos a sok gyilkosság és baleset miatt. De ugyan már! Az mind este történt, most pedig nappal van. És ha gyorsan megyek és nem nézek nagyon körül közben figyelek nem eshet bajom. Végül is mi történhetne pont velem? Ha gyanús dolgot látok azonnal elindulok visszafelé az adott helyzetben legbiztonságosabb úton. 

A Dárvin-közt a legendákban úgy emlegetik vámpír-köz. Remek mi? Dárvin-köz, a Vámpír-köz. Nincs vita ez tényleg rossz környék. De ezt is csak eltúlozzák, ahogy a többi dolgot. Miközben töprengtem, hogy mit fogok kapni, ha ezt a szüleim megtudják, elértem a környék határát. A határ elég észrevehető volt. Az egyik pillanatban még rendezett házak, rend az utcán és tiszta falak, a másikban pedig leomlott vakolat, rengeteg szemét szétszórva az utcán, graffitis falak, egy-egy tégla tégla kiállás, beállás vagy hiány a falakon. A különbség hátborzongató volt. Már ez önmagában lehetne a hírhett roncstemető. Nehéz lenne ennél putrisabb helyet elképzelni. Pontosan úgy tettem ahogy elképzeltem. De sokkal kísértetiesebb, mivel az utcákon és utakon sehol egy árva lélek. Még a főutakon is nagyon kevesen voltak. Egy-két autót láttam elvétve. Sejtelmem se lehetett, hogy hol lehet a lakosság. Pedig ez a környék állítólag olyan mint a többi. Az utcákon járni még rosszabb volt. Minden utcában, ahol voltam, minden háznál le volt engedve a redőny, s egy árva szó se hallattszott. Még a madarak sem csiripeltek. Gyanús volt a csend. Idők közben, beborult. Végre láttam közeledni a célt. Már messziről látszott a roncstemető kopott kék magas kerítése. S mellette jó magas roncshalmok. Amikor odaértem megláttam az egész telepet, s máris értettem, hogy anyuék miért nem akarták, hogy idejöjjek. Ahol álltam előttem volt egy hatalmas, meredek árok, s abban a telep. A kerítésen belül voltam. Sehogy sem bírtam lejutni, pedig nagyon akartam. Aztán eszembe ötlött, hogyan is juthatnék le. Nagyon kockázatos, de a roncsokon le lehet jutni. Lemásztam. Bár néhányszor megcsúsztam és inogtak alattam a roncsok, csak néhány horzsolást szereztem. Innen lentről sokkal nagyobbnak a roncshegyek az 50 méter mély szakadékból. Rendesen körülnéztem. Bár nem éreztem jobban magamat attól, hogy idejöttem, de azért büszke voltam magamra. Amikor azon töprengtem, hogy hogyan jutottam erre a szent helyre, eszembe jutott a probléma, ami nem volt más mint: Hogy jutok fel? Talán most is lesz olyan szerencsém, hogy épségben feljutok. Próbálkoztam. Párszor visszaestem, de szerencsére nem esett komoly bajom. Végre sikerült feljutnom. Amikor hazafelé tartottam még rosszabb volt. Úgy éreztem figyelnek. Eddig amikor úgy éreztem figyelnek soha nem tévedtem. Ez soha nem is zavart, de most egészen más volt. Éreztem, hogy nem vagyok biztonságban. Most már egyáltalán nem tűnt olyan jó ötletnek ide jönni. 

Gondolatban szidtam magam. Már kezdtem sejteni miért mondják olyan rossz környéknek ezt. Alaposan körülnéztem. Egy árva lélek sem volt sehol se. Talán csalnak az érzékeim? Pedig még mindig úgy éreztem figyelnek.. nem éreztem, tudtam. Egy kicsit később nem elég, hogy beborult, de még a köd is leszállt mellé. Most ebben a helyzetben egyik út sem tűnt biztonságosanak. Mindegyik utca ugyanolyan félelmetes volt, mint a másik. Főleg most ködben. Egy-két méternél távolabbra nem is láttam. Szörnyű volt vakon menni a messzesége. Hirtelen hallottam egy hangot. A sűrű ködből egy alak tűnt elő. Az alak egyre közeledett. Amikor már csak pár centi választott el tőle, megláttam, hogy vörösek a szemei. Ekkor már úgy gondoltam, hogy ideje egy másik utat választani. Amikor megfordultam egyenesen beleütköztem egy másik alakba. Annak is vörös szeme volt S egyszerre meghallottam a hátam mögül egy hangot. Ezt mondta:

- Nem menekülhetsz! Sokkal gyorsabbak vagyunk mint te! 
- Mit akartok tőlem?!

A hang újra megszólalt.

- Semmi egyebet, csak a véredet!

Na ekkor kétségbeestem. Na ne már! Vámpírok?! Két férfi aki vámpír, s nekem még csak esélyem sincs? Kétségbeesetten próbáltam futni minden irányba, de mindig előttem voltak. Megálltam. Magam is rájöttem, hogy esélytelen a menekülés. Ekkor hatalmas fájdalom hasított belém. Földre kényszerültem. Megbénultam fájdalmamban. De ez csak a kezdet volt. Ami utána következett még fájdalmasabb volt. Úgy éreztem, mintha felgyújtottak volna. Szörnyű fájdalmamban egy árva hang sem jött ki a torkomon. Nem tudtam könyörögni a halálért. Aztán minden elsötétült.

Egy utca sarkán feküdve ébredtem. Olyan érzésem volt, mintha az előző néhány óra csak egy rémálom lett volna. Most hirtelen minden olyan barátságos volta. Nagyon furcsán éreztem magam. Ébredés után mindig fáradt vagyok. Most viszont úgy éreztem, hogy sose tudnék aludni. Egy másodperc töredéke alatt sikerült felállnom. Amikor mentem sorra kezdtek beugrani az emlékeim az elmúlt órákról, s kezdtem rájönni, hogy miért látok messzebbre, és részletesebben, mint régen, és miért vagyok gyorsabb mint máskor. A fájdalom. Bár reménykedem, hogy nem, de megvan a lehetősége annak, hogy esetleg vámpír lettem. Ez akár a bőröm fehérségére is magyarázatot adna. Mivel kisütött a nap lehetőség van az egyik legbiztosabb tesztre. A kezemet kiraktam a napra, s úgy szikrázott, mint több gyémánt egymás mögé rakva. Gyorsan visszahúztam az árnyékba. Most már semmi kétség. Vámpír lettem.

II. fejezet

Az iskola

Most mi legyen? Fogalmam se volt, hogy mit csináljak. Így nem mehetek haza. Már 5 óra van. Az út pedig 2 óra. Már nem érnék haza. S úgyis feltűnik nekik a különbség, és tudni fogják, hogy itt jártam. A helyzetem kilátástalan volt. Vámpír vagyok, de nem tudom hogyan éljek vámpírként. Emberek közé nem mehetek, mivel a fekete hajam egy kissé kirikítana a fehér bőrömhöz. Talán beljebb kéne mennem a Dárvin-közbe, hogy találjak több vámpírt, akik megmondják, hogy ilyen helyzetben mit csináljak. Útnak indultam a környék közepének. Megálltam. Most elértem a környék legveszélyesebb részét. Hiába volt szabad ég alatt, ez a rész akkor is nagyon sötét volt. Borús. Ahogy a környék többi részén se, történetesen itt sem járt senki. Persze most más volt. Hallottam hangokat és alakokat is láttam. Többségük beszélgetése érdektelen volt, de valakikére felfigyeltem. Rólam beszéltek. Mégpedig ezt mondták: Nézd! Az ott biztosan megszökött a vámpíriskolából!

Ez a beszólás azért volt olyan érdekes számomra, mivel teljesen új dologra hívta fel a figyelmemet. A vámpíriskola. Ezzel az ötlettel csak az volt a bajom, hogy nem tudtam hol van. Viszont eszembe jutott egy másik ötlet. Megkérdezem, hogy hol van. Odamentem ahhoz a házhoz, ahonnan hallottam a megjegyzést.

- Szökevény vagy, ugye?- Kérdezte egy hang hirtelen. 
- Nem, én csak a vámpíriskolát keresem.- Mondtam. 
- Ja vagy úgy. Szóval elszöktél, és most úgy eltévedtél, hogy nem találsz vissza. 
- Nem én még sosem jártam azon a helyen. 
- Szóval nem régóta vagy vámpír.
-  Isten igazából csak néhány órája.