2. rész: A szuperfalka összejön I.

2. rész

Egy férfi futott az utcán. Hajnali egy óra körül lehetett. A férfi nagyon zaklatott volt, és teljesen meg volt zavarodva. Nem tudta, hogy mitévő legyen, ezért az egyetlen reményéhez futott. Már a kertes házaknál járt, de attól még nem volt egy gazdag negyed. Mikor elérte célját vad kopogtatásba kezdett, mert a csengő nem működött. Ekkor előkerült a ház tulaja is, egy nem túl magas, félhosszú barna hajjal, és zöld szemmel rendelkező szemüveges férfi, aki kb. harmincöt éves lehetett. Pizsamában volt, és látszott, hogy a zajra ébredt fel.

- Rodney, hát veled meg mi történt? - kérdezte kissé meglepetten, mert nem számított a barátjára ilyen későn. De nem ez volt az egyetlen dolog, ami aggaszthatta.

- Mi tartott ennyi ideig, azt hittem már sosem nyitsz ajtót!

- Rodney, én nem is nyitottam ki az ajtót! Na halljam, mi volt ilyen sürgős? Még jó hogy az ágyamból nem rángattál ki...

- Igazából nem is tudom mi történt - kezdte zavartan sóhajtozások közepette, mint aki egy kicsit kifulladt a nagy sietségtől. - De azt hiszem megöltem valakit, nem tudom hogyan.

- Aha, szóval ezért vagy csurom vér - mondta nyugodtan a barátja, Radek. - Egyébként miért nem vártad meg, amíg kinyitom az ajtót, mint minden rendes ember? Azért az ajtót mégsem kellett volna betörni... most bejön a hideg.

- Kezdjük ott, hogy az ajtód javításra szorul, akárcsak a csengőd.

- Igen, javításra szorul, mert te betörted!

- Én nem törtem be, csak kopogtam, de ez most nem fontos. Most mihez kezdjek?

- Javítsd meg, mégis mi máshoz?

- Mármint a hullával, nem az ajtóval.

- Ásód van, vagy hozzak én?

- Hahó, panelben élek, minek nekem ásó?

- Szóval otthagytad, ugye?

- Igen.

- Ugye nem látott meg senki?

- Nem tudom, nem azzal voltam elfoglalva.

- Akkor vissza kell mennünk oda, ahol hagytad a hullát - és ekkor Radek odament a kapcsolóhoz, és felkapcsolta a villanyt. Rodney összerándult a túl éles fénytől, és igyekezett eltakarni a szemét. - Szóval a fényre is érzékeny vagy. Különös.

- Igen ahogy látod, lekapcsolnád?

- Nem, mert én nem látok fény nélkül. - Ekkor meglátta Rodney szemét. - Hűha, Rodney, te nem is vagy ember!

- Akkor szerinted mi vagyok? - kérdezte ingerülten.

- A szádon az a te véred, vagy az áldozatodé?

- Azt hiszem az áldozatomé. - mondta valami kétségbeeséssel az arcán.

- Akkor ha tippelnem kéne, azt mondanám, hogy vámpír lettél.

- Az hogy lehet? Vámpírok nincsenek. Nem változhattam egy nem létező lénnyé! Ez képtelenség!

- Jól van Rodney, nyugodj meg! Szerintem akkor is ez az igazság, hacsak nem vagy oda a vérért, de rólad nehezen képzelném el, hogy csak úgy magyarázat nélkül vérszívásba kezdj, tehát vagy vámpír vagy, vagy pedig bediliztél. Nos, választhatsz.

- Inkább leszek vámpír, mint dilis. De ez akkor is olyan mint egy rossz álom.

- Ha ez így van, akkor mindjárt felébredek...

- Hogyhogy te, nem te öltél meg valakit!

- Az igaz, de nem is hozzád tört be szó szerint legjobb barátod tél közepén, éjszaka csurom véresen azzal, hogy megölt valakit... és aztán kiderül róla hogy nem ember...

- Csinálnunk kéne valamit, mi lesz ha valaki megtalálja?

- Mielőtt bármit is cselekednénk, többet kéne tudnunk arról, hogy milyenné lettél. Például hogy van-e ujjlenyomatod, vagy hogy hagysz-e bármi DNS mintát magadból, ami egyébként nem valószínű, mert akkor sokkal több vámpírt találtak volna meg.

- Mondasz valamit.

- Hát persze hogy mondok! Na akkor gyere, csináljuk!

Elvégeztek néhány tesztet, és kiderült, hogy Radek feltevése helytálló. Rodney valóban nem hagyott semmilyen sejtlenyomatot magából. Ezután mégis elmentek a tett színhelyére.

- Te jó ég, hogy széttéptem ezt a szerencsétlent! Mint egy vadállat.

- Te, Rodney, ennek a szerencsétlennek a kezében véletlenül nem a te irataid vannak?

- De igen! Ilyen az én formám, épp ki akartak rabolni!

- Na látod, hogy nem is olyan szerencsétlen, megérdemelte a sorsát. A dolgaidat vedd el tőle, és hagyjuk itt, hadd találják meg mások.

Rodney visszavette a tolvajtól a dolgait, és azzal ott is hagyták.

- Szerintem valamit kezdened kéne a ruháiddal, hogy ne légy ilyen feltűnő.

- Mit csináljak vele? - és magára nézett.

- Mosd ki, égesd el, bánom is én, csak ne járkálj véres ruhákban, mert még a végén mentőt hívnak hozzád, és hidd el, arra most nagyon nincs szükséged.

- Igen, arra most tényleg nincs szükségem. Hazamegyek gyorsan átöltözni.

- Ne, szerintem inkább adok előbb valamit, amit magadra vehetsz, hogy legalább ne lássa mindenki...

Radek adott valami ruhát Rodneynak( ami úgy feszült rajta, hogy majdnem elszakadt), és a véres ruha a jól megérdemelt mosásba került. Rodney később visszament Radekhez egy kis diskurálásra a jövőjéről.

- És most mi lesz velem?

- Áh, már itt is vagy, sosem fogok tudni hozzászokni a gyorsaságodhoz... ha már itt vagy megjavíthatnád az ajtót, és ha már belejöttél a javításba akkor már a csengőt is...

- Miért van rajtad téli kabát? - kérdezte hitetlenkedve.

- Mert még nem javítottad meg az ajtómat, és a melegnek van egy olyan szokása, hogy ha jön a hideg, akkor elmegy... már vagy mínusz tíz fok van idebent. Te meg vegyél már fel valamit, mert megjegesedek ha rád nézek!

- Nem fázom - miközben ezt mondta, az ajtót tanulmányozta.

- Jó neked, én meg fázom, úgyhogy - ekkor hozzávágott egy plédet, hogy ne Rodney csupasz alkarját kelljen néznie.

- És most mihez kezdjek az életemmel? - kérdezte miután magára terítette a plédet, és visszatette az ajtót a helyére, mint Hagrid a Harry Potter első részében.

- Nos, először is ezzel még mindig nincs megjavítva az ajtó, másodszor meg meg kéne tudnunk, hogy mire vagy képes egészen pontosan.

- És ezt mégis hogyan akarod kideríteni?

- Hogyan, hogyan, hát kipróbáljuk! Kerítünk egy helyet, ami elég üres hozzá. Mondjuk valami rossz környéket. Már tudom is hová menjünk, gyere velem! - mondta Radek felvillanyozva, azzal megragadta Rodney karját, és maga után vonszolta.

Pár perc múlva már egy igencsak rossz hírű környéken voltak.

- Tehát itt is vagyunk. - jelentette ki Radek Rodneynak, ezzel jelezve, hogy megérkeztek.

- És most mit csináljak? - kérdezte, és körülnézett.

- Hát mondjuk vámpírkodj.

- Vámpírkodjak? Azt mégis hogy képzeled? Öljek meg minden erre járót?

- Akár, ha ez boldoggá tesz téged. De először is kezdjük valami könnyebbel. Mondjuk ugorj fel helyből az egyik háztetőre.

- Ez neked vámpíros? Minek nézel te engem? Valami cirkuszi majomnak? - kérdezte Rodney felháborodva.

- Akkor mesélj, mégis hogyan akarod kideríteni, hogy milyen képességeid vannak? Ha abból indulok ki, hogy mennyi vámpíros filmet láttam, akkor a magasugrás az első ami az eszembe jut. De akár repülhetsz, vagy denevérré is változhatsz, ha az neked „vámpírosabb”.

- Te jó ég, ezzel az erővel szét verhetem ezt az átkozott környéket. Ezzel az erővel az is vámpíros, de ha te ezt akarod...

Radek karba tett kézzel, számon kérő pillantást vetett rá. Ebből Rodney megállapíthatta, hogy Radek morcos.

- Jól van, jól van, felugrom - adta meg magát végül Rodney. És azzal fel is ugrott. Simán ment neki, minden gond nélkül.

- Hűha, tehát ez is megy! - ámuldozott Radek. - Most kezdj el mászni a falon!

- Elviekben vámpírrá váltam és nem pókemberré. De tudod mit, csak hogy boldog legyél.

- Tehetek én róla, hogy pókembernek vannak vámpíros tulajdonságai?

- Eddig nem is tudtam, hogy ennyire jártas vagy vámpíros témában - jegyezte meg gúnyosan.

- Most akkor kell a segítségem, vagy nem? Nézd, fogalmam sincs, hogy mit tudhat egy vámpír, én csak a klisékből indulok ki... Lehet, hogy keresned kéne egy igazi vámpírt, aki megtaníthatja neked mindezt...

Rodney ezt is megpróbálta, de az első néhány lépés után le is esett.

- Na ez nem jött be... - mondta, miközben leporolta magát.

- Na jó, akkor nézzük a repülést...

- Repülés?

- Igen, tudod, a levegőben való haladás... a gravitáció hatásai nélkül.

- Tudom mit jelent! Csak biztos, hogy jó ötlet ez? A falon mászás sem jött be.

- Nem, nem vagyok biztos benne, de ha sosem próbálod ki, nem lehetünk biztosak benne, hogy tudod-e vagy sem.

- Rendesen próbáljam, vagy változzak denevérré? - kérdezte Rodney epésen.

- Ahogy neked jólesik...

Rodney el is rugaszkodott egy ház tetejéről, de hamar földet is ért. Ezt nemcsak Radek nézte végig, hanem egy fiatal vámpírhölgy is.

- Hűha, ez aztán tényleg jól esett... - jegyezte meg Radek. A vámpírnő hangos röhögőgörcsben tört ki, amire a srácok is odakapták a fejüket. Ugyanis csak ekkor vették észre a nőt.

- Most mi olyan vicces? - kérdezte Rodney, miközben feltápászkodott.

- Ez most valami elbaltázott öngyilkossági kísérlet volt? Egy vámpír ennyibe nem hal bele, még ennyit sem tudsz? - kérdezte némi felsőbbrendűségérzettel.

- Eszembe sem jutott az öngyilkosság, épp repülni próbáltam! Csak nem sikerült - mondta és fölfelé nézett oda, ahonnét épp leérkezett.

A nő ezen még hangosabban nevetett.

- Még hogy repülni! Annyian próbálták már előtted, miből gondoltad, hogy pont Neked fog sikerülni? - kérdezte gúnyosan.

- De nagyra van valaki magával - jegyezte meg Radek a háttérből.

- Várjunk csak, ez az ember veled van? - kérdezte a nő.

- Igen, ő a barátom, talán valami bajod van vele?

- Gondolom nem gondolkoztál még el azon, hogy az emberek miért nem tudnak a vámpírokról. Azért, mert titokban szoktuk tartani. Ha egy ember megtudja, azt megöljük.

- Hogyhogy megölni? Ő segít nekem megismerni a vámpírságot.

- És mond csak, hol van a teremtőd? Tudod, aki elkövetett téged.

- Talán nem kéne ennyit kíváncsiskodnod, már így is majdnem ősz a hajad. - mondta neki Radek válasz helyett.

- Csináltass erősebb szemüveget. Úgy tűnik szükséged van rá.

- Ha egy kicsit tájékozottabb lennél, akkor tudnád, hogy a színlátáshoz annak semmi köze... Egyébként is, mi jogon kritizálsz másokat? Bár igaz is, jó képet mutattál nekünk a nagy vámpírösszetartásról. A sértegetés helyett inkább segíthetnél, mert attól még hogy valaki tudatlan, az még nem hülye.

- Nem mintha ez rád tartozna, de a teremtőmet sosem láttam. És ha én olyan rossz vámpír vagyok, akkor mutasd meg, hogy milyen egy jó vámpír.

- Na most figyelj zöldfülű! - azzal odalépett Radekhez, és ráordított vámpír módjára. Radek arca inkább tűnt unottnak, mint ijedtnek.

- Csak két szó: Tic tac - mondta Radek. Most Rodney nevetett. A nő alig láthatóan ideges volt, azaz majd szét vetette a düh.

- Nem félsz, hogy kiszívom a véred? Egész jó illatod van - mondta, és közel hajolt a nyakához, majd szippantott egyet a levegőből.

- Nem. Ha meg akartál volna ölni, már megtetted volna, de ha meg akarnád tenni, úgysem tehetnék ellene semmit, így hát minek rettegni? Kész időpazarlás. Egyébként még meddig szándékozod rabolni a drága időnket ilyen badarságokkal? Ennek semmi hasznát nem vesszük, ordítani még én is tudok, hiába nem vagyok vámpír.

- Ha ilyen egy „jó” vámpír mint te, akkor inkább kérem az emberbarátom tanácsát vámpíros dolgokban. Menjünk Radek, mára elég volt ennyi.

Ekkor Rodney és Radek épp ott akarták hagyni a nőt, de ekkor előbukkant a semmiből egy másik nő. Neki hosszú, aranyszőke haja volt, és sötétkék szemei, az arca pedig nagyon barátságos volt.

- Várjatok! - mondta a lány. - Nem lenne kedvetek inkább velem jönni? - kérdezte mosolyogva.

- Hát te meg ki vagy? - kérdezte Radek, ahogy visszanézett a lányra.

- Elin Johansonnak hívnak. És benneteket? - kérdezte lágy hangján még mindig mosolyogva.

- Én Radek Nykl vagyok, ő pedig itt Rodney, az én legjobb barátom. - mutatta be Radek a barátját, ahogy ránézett, mert látta, hogy valószínűleg nem fog tudni egyhamar megszólalni.

- Én Amanda vagyok - mondta a jéghajú vámpírhölgy.

- Akkor ugye velem jöttök? - kérdezte Elin reménykedve.

Radek ekkor belekönyökölt Rodney oldalába, jelezvén, hogy szükség lenne rá idelent, a való életben. Rodney ekkor összerezzent, inkább a meglepetéstől, mintsem a fájdalomtól.

- Hát persze hogy veled megyünk! - mondta mosolyogva, a szerelemtől elködösült tekintettel. Radeket meglepte a királyi többes, és kérdőn nézett Rodneyra.

- Mért ne mennénk vele? - kérdezte suttogva Radektől, mintha Elin ettől nem hallhatta volna.

- Hát nem is tudom. Mondjuk mert semmit nem tudunk róla? - válaszolt Radek.

De már nem volt idő a további diskurzusra, mert már el is indultak és Rodney is fejetlenül követte Elint, akibe első látásra beleszeretett.

Hamar eljutottak arra a szintre, hogy Rodney felkapta Radeket, hogy nagyobb sebességre kapcsolva gyorsabban odaérjenek az úti céljukhoz. Miután odaértek és Rodney letette, Radek számon kérő szavakat vágott Rodney fejéhez.

- Mégis ki engedte meg hogy csak így emelgess? Tudok én a saját lábamon is menni! - egy kissé ideges volt, nem szerette, ha emelgették. Megalázónak érezte.

- Ha a te tempódban jövünk, sosem érünk ide.

Radek erre csak a fejét csóválta, de már ott voltak egy hatalmas ház előtt, ahová Elin vezette őket.

- Tehát akkor itt is vagyunk! - jelentette ki Elin bájosan mosolyogva, főleg Rodney irányába.

Radek látván Rodney arcát, megint a fejét rázta, de most egy sóhaj kíséretében.

Be is mentek a házba, ami elég hatalmas volt ahhoz, hogy akár több ember is elférjen benne. Átmentek az előszobán, egyenesen egy fogadószobának kialakított helyiségbe, ahol aztán Elin leültette őket. Ez a szoba tele volt berendezési tárgyakkal, főként fotelekkel egy nagy, kör alakú asztal körül. És egy férfi ült az egyik fotelben, hátradőlve a támlának, a lábait keresztezve az asztal tetején, kezeit pedig a tarkójánál összekulcsolva tartotta. Ez a férfi nagyon magas lehetett, válláig érő göndör aranyszőke hajjal-akinek mellesleg olyan szőke volt a haja, mint Elinnek. Egy kabát volt rajta, ami szét volt gombolva, egy farmer meg egy bakancs. Végül Elin is helyet foglalt közöttük.

- Elin, lennél olyan kedves, hogy bemutatsz minket egymásnak? - kérdezte a férfi nyájasan Elintől.

- Hát persze, hogyne! Apa, ők itt az új falkatagok, akiket kértél, hogy hozzak ide.

- Hmm... látom, hogy többségében frissek... nagyon, nagyon frissek - jegyezte meg a férfi vigyorogva, már szinte nevetve.

Radeknek ez nem tetszett. De még nem akarta szóvá tenni, úgy döntött hát, hogy megvárja, mi lesz ebből az egészből. Amanda alig észrevehetően mosolygott.

- Nos, mivel a lányom nem méltóztatta elárulni a nevemet, így jószívűen elárulom nektek, hogy Will vagyok, William duplavével. Nagyon örvendek, hogy megismerhettelek benneteket.

- Oh, mi is - jelentette ki Radek némi iróniával a hangjában. Bizarrnak találta a helyzetet, és minél hamarább távozni kívánt. Már alig várta, hogy kettesben beszélgethessen Rodneyval.

- Elin, mi lenne, ha körbevezetnéd a jövevényeket az újdonsült házukban? - kérdezte Will mosolyogva. Majd tekintetét Radekre emelte, és sejtelmesen elvigyorodott. Nem sikerült meggyőznie Radeket a jó szándékáról.

- Rendben, gyertek! - mondta Elin a többieknek. Radek most gyorsabban felállt mint a vámpírok, akik jelen voltak.

- Várj, Radek, te még ne menj! Megbeszélni valónk van még egymással... - mondta Will mosolyogva.

Radek idegesen nézte végig, ahogy Rodney teljesen nyugodtan sétál ki a szobából, és nem tűnik fel neki, hogy mennyire aggasztó ez a személy itt, akivel nem szándékozott kettesben maradni.

Will szemszögéből:

Nagyon tetszettek az új jövevények. Elin nem végzett rossz munkát a falkagyűjtéssel kapcsolatban. De hát valamit valamiért, elvégre is ő akart Kanadában élni. Hozott hát egy fiatal, néhány éves vámpírt, egy teljes újoncot, és egy különlegesen friss vámpírt, aki még annyira friss volt, hogy még ember volt.

A néhány éves nő volt a kedvencem. Ő volt a megtestesült tökéletesség. Gyönyörű, 190cm magas rövid szőke hajú és halványkék szemű nő volt. Vékony testalkata volt, de nagyon jól állt neki. A ruhaválasztáshoz is volt érzéke. Olyan ruhát hordott, ami annyira illett rá, mintha őrá öntötték volna. Első látásra szerelem volt nekem. Persze éreztem már párszor ilyet, de az már egy másik történet.

Tehát dolgom volt. Mégpedig nem más, mint átváltoztatni egy embert. Csináltam már ilyet párszor, nem nagy ügy. Bár ő talán mégiscsak másképp fogja fel. Neki ez egy nagy nap az életében, még ha nem is tud róla.

Karba tett kézzel, állva várta, hogy mit akarok tőle. Mondhatni ugrásra készen állt, hogyha valami olyat akarok, minél gyorsabban kijuthasson. Nyilvánvalóan nem feltételezett jót rólam.

Megpróbáltam oldani a feszültséget. Így hát biztatóan rámosolyogtam. Nem azt a hatást értem el, amit akartam. Lehet, hogy csukott szájjal kellett volna rámosolyognom, de már nem volt mit tenni. Elkezdett hátrálni. Nem félt tőlem, de nem is akart meghalni. Furcsa mód inkább dühösnek látszott. Ez tetszett. Ígéretes vámpírnak látszott.

Radek szemszögéből:

Sajnálatos módon egyedül maradtam ezzel a Willel, akinek még a szeme sem állt jól. Fel sem tudtam fogni, hogy Rodney hogyhogy nem vette ezt észre, de hát mióta feltűnt Elin, jóformán semmi másról nem is vett tudomást. Hiába is, a szerelem az szerelem.

Állva maradtam, nem akartam leülni vele egy helyiségben. Hátha valami rosszra készül, akkor talán van valami csekély esélyem a menekülésre, de ha nem, akkor legalább a tudat megvan, hogy én mindent megpróbáltam.

Rám mosolygott. Vagy valami hasonlót csinált. Hogy mi volt vele a célja, arról fogalmam sem volt, mert azt a mosolyt inkább egy a Stargate Atlantis című sorozatból egy olyan igazi lidérc - féle szadista vigyorhoz tudnám hasonlítani. Talán rá is jött, hogy nem a kívánt hatást érte el nálam, mert szerencsére hamar abbahagyta a vigyorgást.

- Nos, akkor térj a lényegre, a mosolygást meg hagyd valaki olyanra, aki tényleg ért hozzá.

- Ahogy kívánod - mondta elmosolyodva.

Ekkor Will rávetette magát Radekre, akinek ideje sem volt reagálni a történtekre, vagy akárcsak észrevenni, hogy mi is történik.

Eközben Rodneyéknál:

Rodney elgondolkozott rajta, hogy vajon miről beszélgethet Will Radekkel ennyi ideig. Majd fel is tette hangosan a kérdést.

- Vajon mit csinálnak ennyi ideig?

- Ó ne aggódj érte, apuci szeret elbeszélgetni az új jövevényekkel...

- Nyugodj meg, a barátod épp vámpírrá változik. Fogod még látni erre mérget vehetsz - mondta mosolyogva. Sütött belőle egy kis gonoszság, vagy inkább gúny.

- Vámpírrá változik?

- Mért mit gondoltál, hogy egy ember fog velünk "vámpírkodni"? Bár igaz is neki emberként jobban ment mint neked vámpírként.

- Ha azt nevezed „vámpírkodásnak” amit te csináltál, akkor örülök neki, hogy nekem nem megy.

- Srácok elég legyen! Rodney, ne aggódj, apa számos alkalommal csinált már ilyet, és csak ritkán buggyantak meg, azt is úgy pár száz év után. És ne marjátok egymást légyszíves! - kérte Elin, majd a mondandója végén szomorú arcot vágott.

Willéknél:

Radek végre felébredt frissen, ténylegesen átváltozva. Will megint „biztatóan” mosolygott rá.

- Te jó ég, ezt sosem fogod abbahagyni? - kérdezte Radek Willtől. Nagyon nem szerette ezt a vigyort.

- Üdv igazán köztünk - majd Will kezet nyújtott. A bal kezét nyújtotta. Ez egy beidegződés volt nála, mert bal kezes volt, és régen senki nem törődött azzal, hogy melyik kezét nyújtja az illető.

- Ezt meg hogy érted? Ó - mondta Radek, mert ahogy megkérdezte már rögtön le is esett neki. Levette a szemüvegét, és máris sokkal jobban látott. - Hogy tehetted ezt? Te aztán tényleg reménytelen vagy!

- Ó igen. És most már a te mestered. Én foglak megtanítani téged és a barátodat is a vámpírság minden titkára, úgyhogy dőlj hátra és élvezd ezt a megtiszteltetést.

- Jaj, nagyon meg vagyok tisztelve - hagyta rá Willre egykedvűen.

- Örülök hogy te is így érzed.

Ekkor Rodneyék is betoppantak. Rodney már választott szobát magának és Radeknek. Természetes volt, hogy egy szobában aludjanak, hiszen jó barátok voltak, és így legalább nem kellett megjavítania azt az ajtót, sem pedig a csengőt.

- Látom jót beszélgettetek - jelentette ki Rodney kárörvendő mosollyal az arcán.

- Igen, mint látod igazán tartalmas beszélgetés volt, de mint látod erősen egyoldalú...

- Hé! Azért én is hozzájárultam! - háborodott fel Will direkt félreértelmezve Radek kijelentését.

- Én nem egészen így értettem.

- Kit érdekel, hogy Te hogyan értetted? Egyébként a vércsere nem egyoldalú - legalábbis jó esetben.

- Szemüveg nélkül egész jól nézel ki - szólt Amanda mosolyogva.

Radek most jól végigmérte Amandát.

- Jaj! - mondta hirtelen, és visszatette a szemüvegét. - Mégiscsak jobb így.

- Ezt most jól megkaptad! - mondta Rodney egy hatalmas röhögőgörcs közepette Amandának.

Ezen mindenki nevetett - kivéve Amandát. Egy kicsit sértette az önérzetét. Szúrós pillantást vetett Radekre.

Eltelt így néhány nap az összeszokással és az alap dolgok megtanulásával, de végül is minden úgy ment, ahogy az a nagykönyvben meg van írva.

Radek elkezdte magát hozzászoktatni a folyamatos szemüveghordáshoz, ezzel tartósan nélkülözve a látását, de nem zavarta. Senki sem tudta, hogy ez miért jó neki, és nem is kívánta elmagyarázni, hiszen nem értették volna meg. De azért mindenki jót nevetett rajta amikor nekiment dolgoknak és elesett, de időnként azért Rodney segített neki, mert nem bírt tartósan nevetni rajta segítségnyújtás nélkül. Nem akarta cserbenhagyni a barátját.

Will hagyta, hadd segítsen csak Rodney Radeknek, tudta, hogy úgyis szívesen segít neki.

Folytatásakövetkezik