1. rész: A kezdet

1.rész

Négy vámpír kereste fel a Skandináv-hegységet. Három férfi és egy nő. Még fiatalok voltak, a legidősebb is csak alig múlt tíz éves, mióta vámpírrá lett. Természetesen egyik sem volt idősebb húsznál, amikor átváltozott. Tipikus suhancok voltak. Egy dologtól eltekintve. Náluk volt egy amulett, amivel át tudták venni az irányítást bármelyik vámpír elméje felett. Már kipróbálták másokon, így tudták, hogy hatásos, és most épp a fegyvert keresték, amivel megbecsülésre tehetnek szert. Egy több ezer éves ősi vámpírt kerestek. Méghozzá nem is akármelyiket. A vámpírtörténelem valaha volt legerősebb vámpírját keresték, a Fekete Halált.

Ezt a vámpírt számos legenda övezte. Rémmesék keringtek szörnyűséges tetteiről. Több ezer vámpírt ölt már meg, és mindegyiket kegyetlenül mészárolta le. Akik látták, azok mind meghaltak, vagy komolyan sérültek elmeileg, és később a történelem során úgy csapott le, hogy senki sem látta őt - vagy legalábbis senki nem élte túl, aki látta, így hát senki nem tudott beszámolni róla. Bárkit el tudott távolítani az útból, akit csak kellett. Amikor csoportosulásokra csapott le, csak rengeteg jég maradt utána, és sok holttest, mind szétszaggatva, vagy elfagyasztva. Egy furcsán ledermedt vámpír az egyik olyan múzeumban volt, ahol a Fekete Halállal kapcsolatos ereklyéket tartották.

Az Északi Protektorátus területén nagyon sok ilyen múzeum volt, mert a Fekete Halál ott volt a legaktívabb. És bár az egész civilizált világban nagy kultusz övezte a Fekete Halált, a Protektorátusban volt a legnagyobb a rajongótábora.

A birodalmon belül egyedül az uralkodónak volt hasonló személyi kultusza, egy bizonyos Willnek, akit a legtöbb állampolgár nem is láthatott. Csak néhányan tudták, hogy pontosan kicsoda, azok, akik a közvetlen tanácsosai voltak.

A Protektorátus volt a világ egyik legnagyobb birodalma. A másik, ami hasonló méreteket öltött a Nílusi birodalom volt, ahol pedig Hathor volt az uralkodó, azaz az istennő.

És most néhány suhanc a legendás Fekete Halált kereste, a Protektorátus területén nagyon mélyen a birodalomban. A birodalom ősterületén, ami annyira régóta tartozott már a protektorátushoz, hogy senki sem tudta, megkérdőjelezni a terület hovatartozását.

A hegységben a barlangokat kutatták, hátha rátalálnak a sírkamrára, ahol a Fekete Halál pihen. Már közel voltak, és ezt ők is tudták. A kő felizzott, amint érzékelni kezdte a Fekete Halál hihetetlen erejét. Még csak a barlang elején voltak, de folytatták az útjukat mélyebbre. Hamar egy kamrában találták magukat. Jól körülnéztek, és találtak is egy kőszarkofágot. Tudták, hogy benne fekszik.

Mindannyiuk erejére szükség volt, hogy felfeszítsék a szarkofágot. A kőfedél lezuhant a földre, és megrepedt a fedél amint leérkezett.

Egy múmiává aszott test feküdt a szarkofágban. A vezetőjük - az egyik férfi - a szarkofág fölé hajolt, és elmosolyodott. Már a magáénak érezte a hatalmat.

- Peter gyere ide! - hívta a vezető az egyik vámpírját.

Peter oda is ment. Ekkor a vezér megragadta a tőrét, amit a nadrágjába csúsztatva rejtett el, és hirtelen beleszúrta a vámpír torkába. Az térdre rogyott, és mindkét kezével a torkához kapott, ahonnét bugyogott a vér a sebből. Egy vámpír természetesen nem hal bele ennyibe, de meg lehet bénítani vele. Persze a vámpír nem tudta, hogy ez nem halálos neki, hiszen a speciális fém nagyon meg tudja sebesíteni a vámpírt, és a fiatalok elég tudatlanok ahhoz, hogy ne tudják mi mindenre képes egy vámpír szervezete.

A vezető belemarkolt a sebesült vámpír hajába, és odarántotta a szarkofág fölé, hogy oda folyjon a vére. A vámpír nem tehetett semmit. A vezető megint beledöfte a tőrt a vámpír torkába, ám most végigvágta a nyakát egészen a szegycsontig.

A tehetetlen vámpír vére forrásként zubogott a szarkofágban fekvő aszott múmia fejére. Pontosabban a szájára és még a szívére, hogy könnyebben menjen a felélesztés.

A többiek a szemben lévő falhoz simulva nézték az eseményeket. Bele akartak olvadni a falba, hogy a vezetőjük véletlenül se őket áldozza fel következőleg, ha esetleg arra lenne szükség. De nem menekültek el, mert nem volt hová menniük és a vezető nélkül kilátástalan volt a helyzetük. Ugyanis a vezér változtatta át őket és még kitanulatlanok voltak.

Miután a feláldozott vámpír vére apadni kezdett, a vezér kivágta a szívét - ebbe belehalt a vámpír, és kicsavarta belőle az utolsó vércseppeket is.

Miután ez megvolt, hátralépett. Már csak várnia kellett. Várta a feltámadást.

Nem kellett sokáig várnia, mert hamarosan mozogni kezdett a feltámasztott vámpír, majd hirtelen már ott állt előttük. Még mindig inkább múmiaszerű volt, de már kezdett egy kis húst magára szedni. Kócos haja megközelítőleg a válláig ért, és szemei vörösen izzottak a sötétben.

A vezér ekkor magabiztos léptekkel közelebb ment a Fekete Halálhoz, majd felé tartotta az amulettet.

- Most már engem szolgálsz! - szólította fel a vezér diadalittasan.

- Úgy gondolod? - kérdezte a démon reszelős hangon, vigyorogva.
- Nézd ezt az amulettet! Térdre előttem!

Ám a vámpír csak tovább vigyorgott, majd megragadta az amulettet, és kirántotta a vezér kezéből. Az meglepetten nézett erre, mert nem számított rá, hogy a Fekete Halál ennyivel gyorsabb és ügyesebb nála, még ilyen állapotában is.

Csak most kezdték el felfogni a helyzet súlyát. Az amulett a Fekete Halál kezében volt, majd hirtelen összeszorította a markát, az amulett pedig milliónyi darabra zúzódott a kezében, majd az ujjai között leszóródott a földre. Már nem világított többé. Ennyit ért a nagy hatalmú amulett, amellyel befolyásolni lehetett más vámpírok elméjét. A Fekete Halálon nem működött, hiszen ő maga is képes volt mások elméjét befolyásolni, és neki volt a legerősebb elméje minden vámpír között. Nem lehetett tudni, hogy pontosan mért nem működött az amulett, de még ha működhetett is volna, ennek a suhancnak esélye sem lett volna irányítani a nagy Fekete Halált, hiszen neki feleannyira sem volt erős az elméje.

A vezér a társaihoz hátrált szépen lassan a falhoz. A három megmaradt vámpír félelembe dermedve rettegett egymás mellett, és nem maradt meg semmilyen gondolat a fejükben. Menekülni akartak, de a lábuk nem mozdult. Ez talán a sokk hatása volt. Védtelenül álltak egy közel tízezer éves vámpírral szemben. És egyedül voltak. Nagyon egyedül, mondhatni: halálosan egyedül.

Mély csend volt. Sehonnan nem szűrődtek be zajok. A suhancok hatalmas erőt mozgattak meg aznap éjszaka, ezzel talán bele is írták magukat a történelembe, igaz, tulajdonképp csak egy két szóra, egy apró említésre, és még ha ez nagy szónak is bizonyult, ők akkor és ott nem ezen gondolkoztak.

A szörnyeteg közelíteni kezdett feléjük. Szépen lassan, nyugodt léptekkel. Nem sietett el semmit. Játszadozott velük. Élvezte. Nagyon régen nem volt már része ilyesmiben. A fiataloknak nem volt hová hátrálni, mert már így is nekipréselődtek a falnak.

Az ősöreg odaért hozzájuk. Közvetlenül a vezetővel szemben állt meg. Az nem tudott megszólalni.

A Fekete Halál elmosolyodott.

- Köszönöm - szólt, majd karját kinyújtotta a vezető felé, és az menten térdre rogyott a fájdalomtól.

Nem tudta, hogy mi történik vele, és a többiek sem tudták, csak azt látták, hogy a vezérüknek nagyon fáj, ami épp történik vele. De ők még mindig nem tudtak elfutni.

A Fekete Halál már fél perce kínozta a vezért, mire rájöttek, hogy mi is történik. Belülről kezdte el ledarálni a szörnyeteg. A csontjait, a porcogóit, a húsát, mindent, ami a bőre alatt volt elkezdett összedarálni telekinetikus erejével, a lábánál elkezdve egészen a fejéig haladt. Míg végül csak egy gusztustalan trutymótól csöpögő zsák nem lett a bőréből.

Ekkor a többiek futásnak eredtek.

Sikerült elmenekülniük, de a távolból nevetést hallottak maguk mögül.

A Fekete Halál hagyta őket elmenekülni.

...

Egy lány várt az erdőben. Valahol Norvégiában volt, az örök hóhatár közelében. Egy gyönyörű, ámde nagyon régi ház mellett várakozott, ami tökéletes rejtekhelynek bizonyult, mivel nagyon nehéz volt észrevenni, és jószerivel csak az találhatott rá, aki tudta hol keresse.

A lány százhetvennégy centiméter magas volt, és szép arányos testalkata volt. Hátközépig érő aranyszőke haját leengedve hordta, így az enyhe szellő könnyedén lengette a sötét éjszakában. Kabátban volt, pedig nem feltétlen lett volna szüksége rá, hiszen vámpír volt. Viszont a hideget nagyon is érzékelte.

Hamarosan fel is bukkant a férfi, akire várt. Hirtelen tűnt fel előtte. Két méter magas volt, és hozzá illő, verőember testalkat társult mellé. Neki szintén aranyszőke haja volt, ami nagyjából a válláig ért, és göndör volt. A szemei nagyon sötétkékek voltak akárcsak a lánynak. Meglehetősen hasonlítottak egymásra.

- Apa! - kiáltotta a lány, ahogy észrevette az érkező férfit, majd kitárt karokkal rohant felé, hogy a nyakába ugorhasson.

A férfi elmosolyodott, amikor a lánya a nyakába vetette magát, és szorosan megölelték egymást. De meglepődni egyáltalán nem lepődött meg. Tudta, hogy a lánya itt fogja várni, mivel mindig így volt, ahányszor csak felébredt egy - egy hosszabb alvás után.

- Én is örülök, hogy látlak - felelte a férfi a lányának, miután elengedték egymást. - Gyere csak beljebb - tessékelte a lányát a ház felé.

Amikor a férfi belépett a házba, már tudta, hogy muszáj lesz megint felújítania. Emberi mércével már nagyon régen nem járt otthon. Persze a lánya nem érzékeltette vele, hogy zavarná a ház állapota. Jól nevelt lány volt.

- Hogyhogy ilyen korán ébredtél fel? - kérdezte a lány az alapvető udvariasságból feltett kérdések után. - Azt hittem, hogy kétszáz évre feküdtél le.

- Valóban úgy volt, viszont történt egy kis nem várt fejlemény. A Fekete Halál újra felébredt.

- Tessék? Igaz ez? De hát miért éppen most? - kérdezte zavartan. Nem örült a hírnek, bár való igaz, hogy kevesen éltek a Föld hátán, akik örültek volna ennek a fejleménynek.

- Miért, miért? Hát csak úgy! Ő is egy vámpír, miért ne ébredhetne fel akkor, amikor? - kérdezett vissza a férfi ingerülten, majd valamivel enyhébben folytatta. - Elin nézd, a baj már megtörtént. Ébren van, és újra akcióba fog lendülni. Nem számít, hogy hogyan ébredt fel.

- Értem. Ne haragudj - mondta lehajtott fejjel.

- Semmi gond. Inkább váltsunk témát, mondd, mit szeretnél? - kérdezte a férfi enyhén mosolyogva, mert tudta, hogy a lánya vágyik valamire, ezt tisztán látta a szemeiben.

- Miből gondolod, hogy szeretnék valamit? - kérdezte kíváncsian a lány. Sosem értette apjának ezen képességét.

- Ismerlek. Na, nyögjed már! - utasította már vigyorogva a lányt.

- Nos, azon gondolkodtam, hogy mi lenne, ha Kanadába költöznénk...nagyon jó helynek tűnik. Elfoglalhatnád, és a birodalmadba olvaszthatnád, ahogy a többi területet is...

- Á, szóval erre ment ki az egész – vigyorgott a férfi. - Hát rájuk szabadítanál a saját önös céljaid érdekében?

- Igen – mosolyodott el a lány.

- Hogy te milyen romlott vagy, kislány!

Aztán a férfiből kitört a nevetés, majd a lányból is. Akárhogy is, mégiscsak egy család voltak, és bár a drága apuka volt a valaha létezett legnagyobb vámpírbirodalom, az Északi Protektorátus vezére, azért még szívesen tett apró kis szívességeket a lányának.

...

Összeült a nagy tanács. Ez egy sokféle varázslényből álló szövetség vezető szerve volt. A Jó Varázslények Tanácsa, ahogy hivatalosan nevezték magukat. A tanácskozáson a sztereotípiákban jóként emlegetett varázslények vehettek részt, na meg természetesen a semlegesnek mondható varázsfajok közül azok, akik a jó oldalon álltak. Erre egy jó példa volt a boszorkány faj, ami nem volt egységes, mert voltak a jó boszorkányok, a gonosz banyák, és a semlegesek, akik a saját hasznukra használták a varázserőt, de mégsem ügyködtek nap mint nap a világ romlásba taszításán.

Ez az ülés egy rendkívüli tanácskozás volt, amit egy súlyos eset miatt hívtak össze. Az egyik legmeghatározóbb faj a tündér volt, bár egy jó varázsló vezette le a tanácskozást. Ez mindig így ment, mert a tündérek nagyon kicsik voltak és nehéz volt meghallani a hangjukat emiatt.

- Kedves egybegyűltek! Ezt a gyűlést egy vészhelyzet hozta össze. Bár ne így lenne, de sajnos így van - kezdte mondandóját az öreg varázsló, aki mindig megnyitja ezeket az üléseket. - Nagyobb baj van, mint azt hinnétek. Nemrégiben tudomásunkra jutott, hogy a Fekete Halál felébredt. A körülmények egyelőre még tisztázatlanok, de már nyomozunk ez ügyben.

- Mégis hogy érti, hogy a Fekete Halál elszabadult? Hiszen már olyan régóta nem mozdult meg! Hogyan ébredhetett volna fel épp most? - kérdezte egy bekiabáló.

Erre nagy hangzavar kerekedett. Kétségbeesett hangok hallatszottak, mások meg hitetlenkedtek. A félelem beszélt belőlük.

- Elég legyen, csendet! - kiabálta az öreg varázsló, aki megnyitotta a tanácskozást.

A terem elcsendesedett.

- Ötleteket várunk, hogy mihez kezdjünk most - folytatta az idős varázsló.

- Egyértelműen fel kell készülnünk a háborúra - mondta egy tündér a vékony hangján.

Megint hangzavar kerekedett. Ekkor bejött valaki, és valamit az idős varázsló fülébe súgott.

- Csendet! - kiáltotta el magát újra a varázsló, amint a hírvivő kiment a teremből. - Tudomásunkra jutott, hogy itt van két túlélő, akik találkoztak a Fekete Halállal.

Hatalmas csend lett. Ekkor valaki kiszólt, hogy vezessék be a szemtanúkat. Két zavarodott vámpír volt. Egy férfi és egy nő. Úgy néztek ki, mint akiknek idegösszeroppanása volt. Próbáltak megtudni tőlük néhány dolgot, de nem tudtak összeszedni egy értelmes gondolatot sem.

- Sérültek elmeileg - kiabálta be egy kobold, valahonnan hátulról.

- Én is így vélem - szólt közbe egy boszorkány.

Nagy egyetértés kerekedett. A két vámpír használhatatlannak bizonyult. Utolérte őket a nagy Fekete Halál keze. Úgy tűnt, csak látszólag sikerült elfutniuk. De a varázslények sejthették volna, hogy a Fekete Halál nem hagyja majd őket épen. Sosem hagyta.

- A kő... - motyogta a nő. De nem tudott többet mondani. Mindig valami kőről hablatyolt össze-vissza, de nem lett belőle értelmes mondat.

- A kő... - folytatta a férfi is. De ő is megragadt ezen a szinten.

Mindenki tudta, hogy az a bizonyos kő valamilyen kulcsfontosságú szerepet játszhatott az ügyben, de csak a történet apró darabjai jutottak el hozzájuk, ami alapján lehetetlen volt nyomozást kezdeni.

Így hát a Fekete Halál megnyert egy csatát. A varázslények nem tudtak rájönni, hogy hol van most, és mit csinál, hiába érezték az erejét. Azt az erőt mindenki érezte, még a Föld másik féltekéjéről is.

...

Amitől félt a nagytanács, hamar be is következett. A Fekete Halál elkezdte a pusztítást. Elsősorban a nagy közösségi helyeket támadta meg, ahol a jók előszeretettel gyűltek össze egy kis kulturált mulatáshoz. Majd a döntéshozó hivatalokat is megtámadta. Kutatóbázisokra is csapott le, ahol a különböző varázslények sajátosságait kutatták.

Mindent eljegesített maga mögött. Senkit nem hagyott életben. A Fekete Halál direkt mindenhol otthagyta névjegyét. Szándékosan gyilkolt olyan feltűnően. Azt akarta, hogy ellenségei tudják, hogy ő tette, amit tett. És amit tett az annyira nyilvánvaló lett, hogy még az emberi világ is felfigyelt rá. A forgalmas utcákon jéggé fagyó épületekre, a hatalmas hidegre, ami csak egy - egy helyen koncentrálódik. Olyan volt, mintha az lenne a célja, hogy felhívja az emberek figyelmét a varázsvilág létezésére, ami teljességgel tilos volt. De a nagy Fekete Halál ellen nem tehettek semmit.

...

Egy híres, bölcs varázsló kutakodott a Jó Varázslények Szövetségének nagykönyvtárában. Már csak ő volt ott egyedül. Mindenki tudta, hogy simán rá lehet bízni a könyvtárat, nem fog visszaélni vele. Ő volt éppen a varázsvilág nagy reménysége. Ugyanis ő volt az, aki mindent ki tudott nyomozni mostanában. Valahogy mindig mindenre megtalálta a választ, függetlenül attól, hogy mennyire volt fontos az adott téma. Így hát történetesen rá bízták a nagy feladatot, hogy kiderítse, tulajdonképpen mi is történik itt egészen pontosan. Azért természetesen a Fekete Haláltól még ő is félt, de mégis belekezdett a kutatásba. Hosszú órákat töltött azzal, hogy a legrégebbi poros, már éppen szétesni készülő könyveket böngéssze át. Az írás nagyon régi volt, de őt ez nem tartotta vissza, mivel egy híres professzor volt, aki sok régi, akár már kihalt nyelven tudott olvasni.

De csak általánosságokat talált a nagy, és veszélyes ellenségről. Olyan dolgokat, amik legendákként keringtek a köztudatban. A Fekete Halál kegyetlenségéről, és pusztításairól. Még egy könyvet is talált a Fekete Halál által okozott károkról.

Egy régi faasztalnál ülve, egy asztali lámpa fényénél, késő este olvasta már a könyveket. Már hetek óta ezeket az irományokat tanulmányozta, de nem talált semmi meghatározót. Ásítozva lapozgatott egy régi könyvet, amikor hirtelen hideg fuvallat legyintette meg a bőrét felgyűrt inge alatt.

Kirázta a hideg. Felállt az asztaltól, hogy becsukja az ablakot. De amikor odaért az ablakokhoz, látta, hogy egyik sincs nyitva a teremben. Különösnek találta ezt a helyzetet, majd úgy döntött, hogy megnézi a másik helyiséget is. Ott sem volt nyitva egy ablak sem.

Már didergett. Egyre hidegebb lett. Kezével dörzsölgette karjait, melyeken már felállt a szőr, és szó szerint libabőrös lett. Lehúzta az inge ujjait, ezzel is enyhítve a hidegérzetet. Ránézett az egyik falon elhelyezett hőmérőre, ami régimódi, higanyszálas volt. Tizenöt fokot mutatott. A professzor megigazgatta szemüvegét. Amikor jobban megnézte, már csak tizenkét fok volt, és nem akart hinni a szemének, mert egyre kevesebb lett, ő pedig egyre jobban fázott.

Visszasietett a másik szobába a könyvekhez. Felbecsülhetetlen értéket képviseltek. Elállt a lélegzete amikor visszaért, ugyanis az egész asztal és a szék, amin ült el volt fagyva. Jeges volt. Tudta, hogy ez mit jelent, de nem akart, nem bírt gondolni rá. Lehetetlennek találta, hogy pont őhozzá jöjjön el és pont most...

Ez megtisztelő volt, és egyben rémisztő is. Hiába lett volna hatalmas megtiszteltetés ez a látogatás, nem sokra ment volna vele holtan, és ezt a professzor is tudta. Rettegett.

Zajokat hallott a másik teremből. Voltak ott rajta kívül. Tisztán hallotta. A szobában lévő pár sor könyvszekrény között bújt el. Nem akart a démon szeme elé kerülni. Természetesen a tudás ott volt a fejében, tudta, hogy egy vámpír elől nem tud elbújni, hiszen hallja a szívverését, ami jelen esetben hihetetlenül szapora volt.

Lépteket hallott. A valaki belépett abba a helyiségbe, ahol most éppen ő is tartózkodott, ahol ő elbújt. Reménykedett, hiszen nem tudhatta pontosan, hogy ki lehet a betolakodó. Persze tudta, de nem volt rá bizonyíték, mert nem nézte meg, de ha megnézte volna, az sem lett volna garancia a biztosságra, hiszen senki sem tudhatta, hogy hogyan néz ki a nagy Fekete Halál.

- Gyere elő. Tudom, hogy itt vagy - szólt egy rejtélyes hang. Valószínűleg az íróasztalánál állt.

A professzor nem akart hinni a fülének. A hang nagyon ismerős volt neki. Mintha már hallotta volna, ezért előlépett, és a szemének sem akart hinni, mert ismerte a látogatót. Ám szólni már nem volt ideje. Vagy inkább lehetősége.

...

Nagy volt a nyüzsgés a nagy könyvtár előtt. A Varázslények Szövetségének voltak emberei a rendőrségnél, ezért ők vizsgálhatták az ügyet. Az eset természetesen az emberi sajtó figyelmét is felkeltette, és voltak is ott fényképezgetők, de hamar el lettek zavarva, és megkezdhették a nyomozást, ami ezután zavartalanul zajlott le. Már az ajtón kívülről látszott, hogy ez is a Fekete Halál műve, mert el volt jegesedve.

Nagy nehezen sikerült magukat átvágni a jeges ajtón, és látták, hogy mindent vastag jégtakaró borít. Tovább mentek, és megtalálták a professzort. Teljesen el volt fagyasztva. Ő volt a Fekete Halál legújabb áldozata, már a sokadik a héten. Senki sem értette, hogy miért vadászik a kutatókra.

A területet lezárták, majd az esetet hivatalosan megoldhatatlannak nyilvánították, ezzel lezárva mindennemű továbbnyomozást az ügyben.

A jéggé fagyott épületek városi legendákká váltak az idők folyamán.

...

- Apa, láttad a híreket? A Fekete Halál már megint lecsapott.

- Ó igen, mostanában elemében van.

- Nagyon úgy látszik. Mit fogsz most tenni? Megint a te birodalmadban csinálja a fesztivált.

- Mit kéne tennem? A Varázslények Szövetségét támadja. Jól teszi.

- És mi lesz, ha ellened fordul, a vámpírjaid ellen?

- Azon ne aggódj most, kicsim. Legyen az én dolgom, hogy mit teszek majd akkor.

- De most komolyan, te nem félsz tőle? Hiszen ő is ősöreg, és senki nem úszta meg szárazon a vele való találkozást.

- Kivéve engem. Különbenis, miért kéne félnem tőle? Lehet, hogy erős, de én is az vagyok.

Miután Will ezzel lezárta a vitát, mosolyogva a lányára kacsintott, aki erre elmosolyodott.

- És még valami kicsim. Kéne egy falka. Szeretném, ha elmennél, és keresnél érdemes tagokat.

- Mit tervezel apu? - kérdezte Elin még mindig mosolyogva.

Will elmosolyodott. Vett egy mély lélegzetet, hátradőlt, és csak utána, szépen megfontoltan válaszolt.

- Kell egy falka. Mivel az egész amerikai kontinensen falkarendszer van, gondoltam, hogy csinálok magamnak egy falkát, azzal az uralmam alá hajtom a többit, majd a falka tagjaira különböző feladatokat bízok, és szépen beolvasztom a területet a birodalmamba. Se perc alatt meglesz. Te is tudod, hogyha én tervezek valamit, akkor azt meg is valósítom. - Will szélesen mosolygott mondandójához megerősítésképp.

- Csak vámpírokat keressek, vagy emberek is megfelelnek? - kérdezte most Elin.

- Emberek is jók lesznek, max. majd én átváltoztatom őket.

Ezután Elin elment. Feleslegesnek találta megemlíteni, hogy több ezer évesen vámpírrá tenni valakit nem bevett dolog. Már egy ezer éves vámpír sem szokott átváltoztatni másokat. De tudta, hogy Willt ez úgysem hatná meg, hiszen csakis azt csinálja, amit jónak lát.

...

Már késő éjszaka volt, amikor a természet lágy ölén, időnként egy-egy kisebb településbe botolva sétálgatott. Hosszú, vállig érő haját fújta a szél. Szeme vörös izzásban volt, és gonosz vigyor ült az ajkán. Kanadában volt. Tisztogatni akart. Ő maga, a Fekete Halál.

Folytatásakövetkezik