Amikor Will nem akar mesélni...

 Nos, mivel már régen tettem közzé hosszabb bejegyzést, úgy döntöttem felteszem ezt a kis novellát. Jó olvasást hozzá ;)

- Tehát kezdje a legelején. Hogyan találkozott vele? És utána azt is mondja el, hogyan végzett vele. Ne kíméljen minket a véres részletektől.

- Ez egészen egyszerű. Találkoztam vele, meggyűlöltük egymást, aztán elláttam a baját - felelte Will egy a legendás varázslények nagy tetteit kutató intézet alkalmazottjainak, akik egy nagy ellenlábasának ártalmatlanításának részleteit óhajtották megtudni tőle.

- Ha lehet, azért ennél részletesebben - mondta a rangidős kihallgató tiszt. Ketten voltak a sötét szobában Willen, a vámpíron kívül, aki láthatóan nemigen akart válaszolni az égető kérdésre. Valahogy nem érdekelte, hogy hányan kíváncsiak az esetre. Neki ez nem volt nagy szám, hiszen már sokszor csinált ilyet. Ezt a kutatók is tudták, ezért is igyekeztek minél gyorsabban kiszedni az információt ebből a hatalmas legendás vámpírból, amíg még friss a történet.

- Rendben, de akkor már nem lesz olyan egyszerű - felelte Will egykedvűen. Láthatóan nem érdekelte az érdeklődők véleménye.

- Semmi gond, kivárjuk. Van időnk bőven, és lemezünk is. Az egészet fel fogjuk venni az elejétől a végéig.

- Hát akkor kezdem is. Hogyha már ennyire kíváncsiak rá... hadd ne okozzak csalódást.

- Tehát egy ködös éjszaka volt a kikötőben. Az időjárás meglehetősen nedves volt. Időnként szemerkélt az eső. Minden második lépésem egy tócsába történt. Megközelítőleg negyvenöt fokos szögben léptem, amikor hirtelen... - ekkor a két ember, aki a hosszú asztal másik végéről hallgatta a történetet előrehajolt izgalmában, úgy várta a folytatást. - ...megreccsent alattam egy faág. Valószínűleg az előző napi vihar miatt volt akkor az úton. - A két ember csalódottan egy sóhajtás közepette dőlt hátra. Nem erre a folytatásra vártak.

- Nem lehetne hogy a lényegre térjen? - kérdezte ingerülten a rangidős.

- Most akarja, hogy meséljek, vagy sem? - kérdezett vissza sértődötten Will.

- Mondja tovább, kérem - szólt oda a másik. A rangidős még mindig ingerülten felsóhajtott. Will kényelmesen hátradőlt székében, hogy folytassa a történetet.

- Tehát akkor hol is tartottam? Na jó, elölről kezdem. Tehát egy ködös kikötői séta közben voltam. Egyik kezemben egy almával...várjunk csak, nem alma volt, hanem körte. Tehát egy körtével sétálgattam amikor hirtelen... nem, tévedtem. Nem is körte volt, hanem szőlő.

- Nem kell fennakadni a részleteken! Jó lesz már az a szőlő! - fakadt ki megint a rangidős.

- Igen, én is tudom. Hagyná végre, hogy elmeséljem a történetet? - Úgy tűnt, Will megint megsértődött egy kicsit, de szerencsére nem annyira, hogy elveszítse a történet fonalát.

- Szóval az egyik kezemben egy szőlőfürt volt, a másikban pedig egy zacskó chips. A szőlőfürtöt a számba tettem a száránál fogva, így mindkét kezem szabaddá vált, és kinyithattam a chipset. A leforrasztott résznél mindkét oldalról megfogtam az ujjaimmal, és elkezdtem széthúzni, így kinyílt a chips. Finom, hagymás illata volt. Beleszagoltam, és arra gondoltam, hogy milyen jó nekem, hogy még ma is élhetek, és ezt a finom chipset szagolhatom...

- Ebből elég legyen már! Térjen a lényegre!

- Épp azt akartam, amikor félbeszakított maga tuskó! - rivallt rá Will. A rangidős vörös volt az idegességtől, de visszaült a helyére, ahonnan türelmetlenségéből pattant fel.

- Tehát a chipset már kinyitottam, és kivettem a számból a szőlőfürtöt. Találtam egy üres padot a közelben, és letettem az immáron kinyitott chipses zacskót. A szőlőfürtről letépkedtem a szőlőszemeket, és beledobáltam őket a chipsbe. Mikor ezzel végeztem, összefogtam a zacskó száját, és összeráztam a szőlőszemeket a burgonyaszirmokkal.

Több órányi beszéd után, amikor a rangidős tiszt munkaideje lejárt, az átadta a helyét egy másiknak, aki csak akkor lépett szolgálatba. Az alsóbbrendű tisztnek ott kellett maradnia, hogy meghallgassa a beszámolót a „nagy tettről”.

- Szóval így állunk? - kérdezte egy kissé sértetten Will. - Mégsem mondhatom tovább a történetet úgy, hogy az egyik ittlévő nem hallotta az elejétől! - a másik, aki már több órája vesződött azzal, hogy megpróbálja követni a történet fonalát hirtelen észbe kapott, és elkezdett könyörögni.

- Jaj, dehogyisnem, majd elmagyarázom neki a dolgokat, csak kérem folytassa! - könyörgött a tiszt. Már kezdett hisztérikussá válni a hangja.

- Nem. Ebből nem engedek. Muszáj tudnia a részleteket. Elvégre is maguk korrekt kutatók, nem igaz? - kérdezte Will egy enyhe mosollyal az arcán. Csak az vehette észre, aki nagyon figyelt rá.

- Tehát egy ködös kikötői sétán...

Már egy órája hallgatta a történetet az újdonsült hallgató, amikor ki kellett cserélni a CD-t a kamerában, mert megtelt.

- Jaj ne, attól tartok szünetet kell tartanunk a mesélésben, hiszen mindent fel kell venni...

- Nem, nem kell, nézze, van itt nekem toll és papír, majd leírom amit mond, amíg nem vesz a kamera, csak kérem, folytassa! - könyörgött megint az a szerencsétlen ember, aki már felmérhetetlenül régóta hallgatta a beszámolót.

- Ó, milyen figyelmes ember! Akkor tehát, még mindig kezemben volt a chips, miután már az összes hajszálat kiszedtem belőle...ja, nem várjunk, mégiscsak egy alma volt.

- Ez nem lehet igaz! Ezért kellett végighallgatnom azt az elviselhetetlenül hosszú monológot arról a szőlős chipsről? Ez hihetetlen! - fakadt ki végül az alsóbbrendű tiszt.

- Akkor most akarja tovább hallgatni a történetet, vagy sem?

- Mondja - sóhajtott kelletlenül a tiszt.

- Mi, tessék? - kérdezte a hirtelen felriadó rangidős tiszt. Egészen addig a fejét támasztva, csendesen aludt.

- Várjunk csak, maga elaludt, miközben Én a lelkemet is kitéve meséltem a nagy tetteimről? - kérdezte felháborodva Will.

- Jaj, ne haragudjon - motyogta álmosan a rangidős.

- Kérem, folytassa! - szólt az, aki eddig az egészet végighallgatta.

- Na szóval...hol is tartottam? A fenébe, most kezdhetem elölről az egészet!

- Tehát egy ködös kikötői éjszaka volt...

És akkor a tiszt sírva fakadt. Will elölről kezdte a mesélést...

Vége