Egy új városban sétáltam, valamikor este az utcán. Épp valami rettenetesen fontos elfoglaltságot űztem, tehát nem volt semmi dolgom. Ahogy a mai fiatalok többsége, úgy én is egy okos telefonnal a kezemben sétáltam, nem is nézve, hogy mi van előttem. Néptelenebb utcákon át sétáltam, de azért néhány ideges autós dudálva szitkozódott, amikor sikerült az utolsó pillanatban kikerülniük. Ez van. Valahogy nem érdekelt, hogy kinek vagyok útban és kinek nem. Mint pár száz éves vámpír, kijelenthetem, hogy én azért élek, hogy másoknak rossz legyen. Nos, ehhez híven alakítom rettenetesen kellemes kis életemet.
De persze nem így telt az éjjelem, legalábbis nem végig. Nem sokkal később észrevettem a megfigyelés félreismerhetetlen jeleit. A zsigereimben éreztem, ahogy egy szempár, azaz két szem figyelő tekintete a hátamba fúródik.
Megtorpantam. Igaz, hogy nem csináltam semmi érdekeset, de valahogy akkor is sértette az önérzetemet, hogy valaki leskelődik utánam.
Óvatosan körüljártattam a tekintetemet a néptelen utcán, és rögtön észre is vettem az illetékest. Nem tudta, hogy megláttam, bár azt talán mégiscsak leszűrte, hogy észrevettem. Valami amatőr srác lehetett, most őszintén, Isten legyen a megmondhatója, de fogalmam sincs hány éves lehetett. Talán fiatal? De akár idősebbnek, talán még harmincnak is nézhető lett volna. Soha a büdös életben nem láttam még olyan arcot, mint amilyen az övé volt. Talán maszkot viselt, de aztán hamar rájöttem, hogy mégse. A haja kék volt, a szeme pedig fekete. A szemöldöke olyan vaskos volt, mint erőteljesen túlméretezett kör alakú szemei. Az állával még a betont is átlyukaszthatta volna, olyan hegyes volt neki. Ajkai nem voltak, és még a két metszőfoga is hiányzott elölről, ezt azért volt alkalmam látni, mert miközben nyilvánvalóan lopakodva figyelt, óriási fintorokat vágott. A haja úgy állt a feje tetején, mint egy sündisznónak a tüskéi. El nem merem képzelni, hogy hány doboz zselét használhatott el rá, annyi bizonyos, hogy nem akarok hozzáérni. Vannak dolgok, amik még egy vámpírnak is túl gusztustalanok. Vállai nem voltak, a karjai olyan vékonyak voltak, hogy egy kis túlzással még fogpiszkálónak is elmentek volna.
Álltam még néhány pillanatig, hátha előmerészkedik, és közli velem céljait, mert ugyebár fegyver is volt nála. Gondolom valami vámpírok ellen használatos cucc. Végül meguntam a várakozást, és szép lassan elindultam. Nagy nehezen végre felfogta, hogy nem sok lehetősége lesz elcsípnie engem, ezért előmerészkedett.
- Állj meg vámpír! - üvöltött rám, hirtelen, és előmászott a bokorból.
Nem tartott rám fegyvert. Ez most ennyire magabiztos, vagy ennyire idióta? Valószínűleg mindkettő, vagy még ennél is több.
- Akarsz valamit? - kérdeztem vigyorogva, mert tudtam, hogy ínyemre lesz ez a most következő kis párbeszéd.
- Te rettenetes szörnyeteg! Embereket gyilkolsz minden nap, és még élvezed is! - vádolt meg, pedig valójában fogalma sem volt róla, hogy mennyire is élvezem a gyilkolást.
- Na és? - vontam vállat.
- Ne akard, hogy elkezdjelek sajnálni!
Azt hittem, ott menten lehidalok. Olyan nevetőgörcsöt kaptam, hogy csaknem a földre estem tőle. Mi lesz a következő? Harcképtelenné ölelget?
- Most még röhögsz, mert fogalmad sincs, hogy ki vagyok én. Az én sajnálatom rosszabb, mint bármelyik átok! Én az összes gyűlöletemet belesűrítem abba az érzésbe. El sem tudod képzelni, hogy milyen rettenetes fegyver!
Hát ilyen nincs! Nem gondoltam, hogy még ennél jobban is letudná járatni magát, de úgy tűnik tévedtem.
- Fogalmad sincs, hogy mit jelent az a szó, ugye? - kérdeztem tőle végül, amikor sikerült abbahagynom a röhögést.
- Neked nincs róla fogalmad! - szűrte a fogai közt.
- Á, tehát te nemcsak érzelmi, hanem még értelmi fogyatékos is vagy. Van még valami egyéb mentális problémád, amit szeretnél a tudtomra adni? Nézd, én nem vagyok orvos, csak továbbküldeni tudlak.
- Ne szórakozz velem! - kezdett ideges lenni. - Neked fogalmad sincs, hogy ki vagyok én!
- Nem érdekel, hogy ki vagy te – vetettem oda neki félvállról. Kezdett untatni.
- Harmadik Jason Daniels vagyok, a vámpírok ostora! Meg fogom váltani a lelkedet! - ezt olyan elszántsággal mondta, mintha valamilyen filmnek a főhőse lenne. De nem kerülhette el a figyelmemet egy másik tény.
- Te jó ég! Még két olyan selejt rohangál a nagyvilágban mint Te?
Azt hiszem ez már több volt a soknál. A feje kezdett vészesen vörös árnyalatot felvenni, úgy nézett ki, menten agyvérzést kap.
- És most mi lesz? Elkezdesz sajnálni, és belém csap a ménkű, vagy mi?
- Tiszta szívemből sajnállak! - szűrte a fogai közt.
- No igen, még Amerikában is vannak területek, ahol alacsony a színvonal...
- Én nem vagyok amerikai! - csattant fel büszkén. - Én német vagyok.
Olyan büszkén húzta ki magát, mint akinek tényleg van mire büszkének lennie.
- Wie heißt du? - tettem fel neki a nagy kérdést.
Úgy nézett, mint borjú az új kapura.
- Na persze, nesze neked büszke német származás!
Erre megint nagyon ideges lett. Tett néhány rettenetesen idétlen mozdulatot, és nekem rontott, persze fegyver nélkül. Csak később jöttem rá, hogy az idétlen mozdulatai, ami egy majom táncára emlékeztetett, az ő kecses harci mozdulatai voltak. A nyakamnál matatott valamit, de elég volt gyengéden megtaszítanom, és ő métereket repült.
- Na üdvözlégy, én nagy megváltóm! - kacagtam, majd otthagytam.
Nem öltem meg, mert még később is szórakozást nyújthat. Persze ő még morgolódott és dühöngött.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Na írjad ;)